Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A felsőbbrendűségével hivalkodó tudat

2021.08.10

Egyszerűen nevetséges az a felsőbbrendűségi tudat, amivel a földi ember dicsekszik a maga technikai tudását illetően, mivelhogy éppen a valós szellemi elmaradottságát fejezi ki ezzel. A valós szellemi előrehaladásnak kellene ugyanis maga után vonnia a tárgyiakban fejlődését, hogy azt mindig uralni tudhassa. Az ilyen valós szellemiről tudatlan embert az általa előállított technika is uralja, és már a függőségében is él a technikai „vívmányainak”. Lelketlen robotrabszolgája lett még csak ezeknek az anyagi dolgoknak is. Ezek az emberek mind azt sem tudják, hogy soha nem a világi diplomák, világi tisztségek (címek, rangok), világi szerepek, és az anyagi jólét az ember fejlettségének fokmérői, hanem a valós szellemiekben való előrehaladottsága tényleges állapota. Arra pedig e gőgös emberek még csak véletlenül sem gondolnak, hogy a cél az itteni tapasztalatszerzéssel is az emberi szellemi tudatosság fejlesztése az alvó szellemi lélek mivoltunk felélesztésével elkezdődően.

Az előbbi fennhéjázó emberek azt sem tudják, hogy önmagában az itt látható dolgok és különbözőségek ismerete hamis tudás, és, hogy a tárgyi értelem és ész (a földi értelmes testtudat) maga teremti a problémáit, és aztán maga akarja azokat megoldani is. Testvérem, a sérelmekért is mindig az egód az, aki neheztel, és azokat meg akarja torolni is.

Az emberi szellem is azonban nem problémázásra, nem sértésekre, hanem arra hivatott, hogy örökké csak felfele, egyre magasabbra emelkedjék.  A szellemi embernek itt, ezt az előbbi célt szolgáló földi iskolában lehet azonban a legmélyebbre lesüllyednie, és az egyedül igazán jó, azaz felülmúlhatatlan tökéletességű Istentől a Teremtőjétől elszakadnia is. A jelentősége az itteni életnek valójában tehát az, hogy ilyen hatalmas ellentétek között is lehet az Istentől való szellemi léleknek mindig csak felfele emelkednie, azaz legyőzve a rosszat egyre magasabbra jutnia.

Az eredeti küldetésünk szerint nekünk, szellemi lelkeknek áthidalást kellene képeznünk magunkkal az idő és időtlenség, a tér és teretlenség között, és ez lenne a hivatásunk is. A hidat viszont nem itteni hídként, hanem egy spirálisan felfele tartó szellemi minőségű összekötő hídként, illetve ilyen útként kellene elképzelnünk.  Itt a magas hegyek csúcsára is vezethetnek ilyen „kígyóutak” avagy „kígyózó” utak.

Ha most jól belegondolunk, beláthatjuk, hogy ide a Földre lekerülve mindig csak két lehetőségünk van. Vagy mi veszünk bele az érzéktárgyakba és érzéki világba, vagy pedig ezek vesznek el bennünk már itt kívül élvén újra belénk visszakerülve.

Az emberi szellem és lélek sajnos azonban még mindig élőhalott, haldoklik, és ezért felélesztésre, megelevenítésre, feltámasztásra szorul, már rég újjá kellett volna születnie. A valódi természetének elvesztése tartja „halott” (halálalvás szerű, „élőhalottnak” is nevezett) létállapotban. Az ember jelenlegi létállapota tehát nemhogy nem kielégítő, hanem alig elviselhető, mivel nem az eredeti természetével él, és így még csak az örökös, vagyis szűnni nem akaró tárgyi vágyai is zavarják, csak még zavarodottabbá teszik, még inkább összeelegyíti velük is magát az anyaggal, és azok mentálisan is zavarodottságot (gondolati „kesekuszaságot”) eredményeznek benne.

A halál lét valójában az Isten elhagyását, az Istentől külön élést jelenti, vagyis a szellemi elhalálozás állapotát, amit neveznek „halálalvásnak” is (Jézus ezért mondta Lázárra is, hogy „alszik”, azaz, hogy aki ő valósággal, az nem halt meg). A szellemi halál fogalma ugyanakkor a Gonoszhoz (Istennek ellenére cselekvő szellemi hatalmasságához) tartozást is kifejezi. Ennek a halálnak ellentéte tehát az örök szellemi élet Istenben, Istennel egységben, és együtt is élvén. Az Istent és az Ő szeretettörvényét elhagyó, az Istentől elforduló szellemei halnak tehát szellemi halált, vagyis választják az Istentől elkülönülten élést. Az Istenben igazán hívő, azaz Istenhez tartozó szellemeknek kisebb elbotlásai, vagyis hibázásai viszont még nem számítanak teljes szellemi halálnak, hanem csak az Istentől végleg elfordulás, és elszakadás, vagyis az Istennek teljesen hátat fordítás. Jézus elsősorban Istennek ezen utóbbi szellemeihez lett küldve a jó hírrel, hogy ők is visszatérhetnek Istenhez Isten végtelen kegyelmességénél fogva, mely isteni kegyelmet is Ő a Krisztus, Istennek szellem Fia testesített meg itt Jézusban a számunkra, Isten elbukott szellemei számára, és ugyanez mondható el Isten szintén végtelen irgalmasságáról is. 

A valóságos világosságunkkal a valóságos magunkat kell azonban megvilágítanunk ahhoz, hogy a folyton fennhéjázó testi énünkkel azonosulásunkat elhagyhassuk, vagyis azt a fölibe kerülésünkkel és teljesen tisztába tevésével mintegy fel- és beleolvasszuk a valóságos magunkba, mint azt a napsugár teszi a ködpára folttal. Míg ezt nem tesszük meg, addig magunk is nyugtalanok, izgő-mozgók, békétlenek, türelmetlenek, zavarosak, erőszakosak, és elégedetlenek is leszünk, vagyis olyanok, mint a tárgyi egónk, akivel ez esetben még mindig azonosulunk, és így a testünkkel is.  Az embert ugyanakkor a személyes önzése, vagyis az önző testi énje hozzáköti a világhoz is, ami hamis énjével ez esetben  is tehát azonosulásban van.

Drága szellemi testvéreim, ne az itteni felsőbbrendűségünkkel hivalkodjunk, hanem lássuk végre már be azt is, hogy a belső (szellemi) szabadságunk független a külsőtől. A boldogságáért és szabadságáért folyton harcoló testi énjével való azonosulása tehát a betegsége a léleknek. A bölcsessége pedig az erről az énről való végleg lemondása.

Drága barátaim, kezdjük végre már el elemezgetni, és aztán már meg is élni azt, hogy Istenhez hasonlóan mi is örökkévalóak vagyunk. A földi, azaz testi életet élve, és a testünk alvása közben is, a velünk azonegy „szív” mivoltunkkal tehát felébredhetünk és ébren maradhatunk, és, ha nem azonosulunk a testünkkel, akkor folyamatosan ébren is vagyunk. Ekkor pedig már arra is rájöhetünk, hogy a mennybe nyíló „ajtóra” (Krisztusra) nyíló „kapu” pedig a valóságos végtelenre is nyitott szellemi elménk. Az ember „szívéről” is azonban már rég tudnunk, és megélnünk is kellene, hogy az akkora, hogy abba belefér az egész teremtés, vagyis a teljes örök, és teljes mulandó teremtése is Istennek, és így, hogy Istennel egységben az egész teremtés mi is vagyunk, a felsőbbrendűségünk már még csak szóba sem fog jönni, vagyis vele sem fogunk többé már gondolni, mert Istentől fogjuk Istent teljesen is ismerni, és az Istennel egységben, és együtt is élő magunkat is így fogjuk ismerni. TEN-magként magunk is tehát a TEN, vagyis IS-TEN vagyunk, azaz Őt magunkkal megnyilvánító „tagjai” vagyunk Őneki, Aki örökké szelíd és alázatos „Szív”, és nem pedig erőszakos és fennhéjázó. (Isten minek is tartaná magát felsőbbrendűnek, mikor Őrajta kívül nem létezik senki és semmi más, vagyis a tudomása szerint Őrajta kívül még csak egy olyan Isten se létezik, mint amilyen Ő, Aki az egész Teljesség is.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

schweininger.gabor@gmail.com

(Gábor, 2021.08.12 02:56)

Kedves Leslie Abraham,

Pár órája találtam meg az oldalad, Isten vezérelt el hozzád.

Végigolvastam a "Segítség a célbaérésedhez" című munkádat. Páratlan érzelmi-szellemi szint, pont amit kerestem.

Szeretném a segítségedet kérni, neked vannak válaszaid.

Nagyon megtisztelnél, ha megkeresnél email-ben a schweininger.gabor@gmail.com címen.

Köszönettel és hálával az oldalért és az eddigiekért, békességet, erőt és áldást kívánva,

Testvéri szeretettel,
Gábor