Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igaz ember ismertető jegyeiről

2019.09.14

Az embernek nevezett szellemi minőségű lélek itt a Földön, a mulandó lét- és életformák világában élvén folyton az ő „szellemét”, pontosabban a szellemi „felét” keresi, aki emberi léleknek is valójában Isten az Ővele egy szellemiségével az ő örökös társa. Eme jövendőbeli  „jegyespárja”  majd pedig „házaspárja”  meglelésében, és az Ővele kapcsolatba kerülésében pedig  a szintén „szerelmes mátka” társai, a lelki társai is segíteni, támogatni tudhatják őt, ami segítséggel tehát  egymást is odavezethetik a rájuk váró majdani „férjurukhoz”. Csakis azonban ilyen értelemben, vagyis a valóságos ember mivoltukban és mivoltukkal társak, testvérek, és „fele”-barátok is  ők, akik tehát éppen maguk is ugyanezen házasulási  illetve társulási „cipőben” járnak, merthogy mindnyájuknak  egy „vőlegénye” van, aki Vőlegény a jelen emberi esetben az Istennek Ővele tökéletes egységben élő, általunk még csak „Krisztus” néven ismert szellemisége, Akit tehát már nem itt vízszintesen, hanem jóval inkább függőlegesen kell minden frigyre (örök társulásra) lépni szándékozó valóságos léleknek keresnie, merthogy Ő és az Ő Atyjának „lakó”-háza, és így pedig a Vőlegény Úrnak abban a végtelen nagy „házban” lévő „lakodalmas helye” is odafent van, amiben az egybekelési ünnepély, bizony, hogy meg is lesz tartva. Az igaz ember végül is tehát egybe fog kelni az ő örök párjával, ami egyesülés illetve egy közösségbe kerülés meg is lesz ünnepelve a „vacsoráló helyen” való „lakodalmi vacsorával” (is) egybekötötten.

Kivétel nélkül azonban minden ember csakis egyedül az Igaznak, és Tökéletesnek is nevezhető Isten által hívathatik Krisztussal egy közösségbe, és Istennek Fia által így pedig már Istennel is egy közösségben (szintén örök társulásban) lesz az ember.

Az előbbihez viszont Istent, és Fiát, a Vőlegényünket megismervén, a korábbi életvitelünkhöz képest teljesen másoknak, egy teljesen új viselkedésű emberré kellene lennünk illetve válnunk. Jellembélileg ugyanis szó szerint teljesen meg kellene újulnunk, vagyis az egész viselkedésünknek teljes megváltozására kell végül eljutnunk. Ugyanakkor pedig fel kellene ébrednünk az álomból, el kellene hagynunk minden gonosz cselekvést, vagyis világossághoz illő „öltözetbe” kellene öltöznünk. Krisztus Jézusnak, a Fiúnak jellemvonásait (isteni tulajdonságait) kellene tehát mindet magunkra öltenünk, és nem pedig helyette még mindig a testünk kívánságait, vágyait kellene teljesíteni minden erőnket arra fordítva.

Ugyanazon értelemben és akaraton kell lennünk Istennel, és ugyanakkor Istent és dolgait illetően, de a tárgyi életet és dolgait illetően is, mindenben egyetértésben kellene lennünk az Istent szintén szerető embertársainkkal is. A Vőlegényt valamennyire már ismerve pedig egymást mindenkor úgy kellene felemelnünk magunkhoz, ahogyan Krisztus emel fel minket Isten dicsőségére.

Az emberek ugyan Isten és Krisztus Jézus hívőknek, és így pedig már Krisztus „menyasszonyainak” is mondják magukat, ámde az „óembert” egyetemben a cselekedeteivel nemigen hajlandóak levetni magukról. Így azonban nem ölthetik magukra az új embert, akinek ábrázata (teljes egész arculata, azaz valamennyi jellemvonása, valamennyi tulajdonsága) pontosan ahhoz illik, arra hasonlít, Aki őt teremtette, és aki így már hozzá mehet a jövendő „férjeurához”, aki tehát el is fog jönni érte, hogy hazavigye magához, ahol aztán már mindörökre együtt fognak élni.

A magát örök életnek (is) nevező Krisztusban élő embereknek még azonban az is jellemző jegye kell legyen, hogy ők többé már  nem fuvalkodnak fel a testüknek értelmével, elméjük tettetett alázatosságával végzett szabad akaratból való Istentisztelet végett pedig nem igyekeznek magukat bölcseknek láttatni sem, merthogy a Krisztusban és Krisztussal élők nem terhelik magukat semmiféle ceremóniákkal sem, hanem végül még a világnak betűitől is megszabadulnak, meghagyván azokat is a világban és világnak élőknek, mivel ők a világnak már meghaltak, már csak Istennek és Istenért élnek. Ezért pedig ők nem vesznek el a világnak és annak dolgainak élés által, melyek mind emberi hagyományokból és emberi tudományokból vannak, és valójában a testnek hizlalására valók, és így a Krisztusi lélek számára hiábavalóságnak minősülnek. Ugyanakkor pedig a Krisztusban élők nem csalnak meg senkit tettetett alázatossággal, nem tisztelnek angyalokat, olyan dolgokba nem avatkoznak bele, amiket lelkileg is nem látnak, hogy az kitől való. Ők tehát mindig csak azokkal foglalkoznak, ami egyenesen az Igaz Istentől való. Ők azt teszik tehát, amit az Ő Fiától látnak, hogy Ő teszi az őnekik is Atyjuk után, vagyis mindig csak Őket követik minden cselekedetükben.

Az Isten igaz fiaiként személyi, azaz testi célokért  már tehát nemigen tevékenykedünk, mert egyetlen célunk van Isten után, és ez pedig a lelki tökéletességre, a „teljes egész”-ségre, és teljes tisztaságra is lehetőleg még itt a földi élet befejezése előtt eljutás, éspedig a legmagasabb „Segítő”, vagyis a Magasságosnak is nevezhető Istennek, és az Ővele tökéletes egységben élő Fiának révén, és így természetesen Őnekik köszönhetően is.

Amennyiben a valóságos egyszerűség, alázatosság, szelídség, szintén teljes és valóságos őszinteség, vagyis, ha ezek a tulajdonságaink, és a többi szintén az Igaz Istentől való tulajdonságaink is mind a teljességükkel megvannak nekünk is (mástól való tulajdonságaink pedig már egyáltalán nincsenek), mondhatnának bennünket is az embertársaink „jóembernek”, vagyis az egyedül igazán Jótól:  Istentől  valónak, azaz Isten igaz emberének.  Nekünk azonban azt, hogy mi jó emberek vagyunk, soha nem szabadna elfogadnunk, merthogy a mi Vőlegényünk és Mesterünk is csak egyedül Istent az Atyját tartotta jónak. Isten tökéletességét tehát egyetlen teremtménye, még csak egy „jó lélek” avagy „jó ember” sem képes felülmúlni, Istenen kívül pedig más Isten, azaz még egy Isten (de több sem, három sem) valósággal nem létezik.

Az igaz mivolt kritériumait figyelmen kívül hagyó test szerint élő lelkek azonban folyton csak a test dolgaira gondolnak, míg a lélek szerint (itt is lélekként) élők pedig már mindig, vagy pedig többségében már csak a Léleknek, az Igaz Életnek (Aki az Élet Teljessége is) dolgaira, vagyis ők Isten dolgaival, valamint még a Fia dolgaival foglalkoznak a legtöbbet, éspedig szintén többnyire, vagy már mindig csak az Ő gondolataikkal gondolkozván, miáltal természetesen Ővelük Magukkal is elfoglalják magukat, vagyis Ővelük együtt "foglalatoskodnak" (tevékenykednek), éspedig a szintén közös örömükre. Mivel azonban a léleknek jelen teste az Isten rá kiszabta életideje lejártával meghal, és a léleknek a többi itt a tárgyi szférában azon kívül még rendelkezésére álló finom anyagi minőségű testei is sorra mind halállal végzik, és még ez a fizikai minőségű egész testi rendszer is mindig a majdani meghalása gondolatával él, a testével illetve testi egészével, és annak gondolataival azonosuló, és így Istennel és dolgaival nem, vagy nemigen foglalkozó lélek maga is a meghalása gondolatával él. Így viszont majd maga is meg fog halni, vagyis a teste meghalását követően sem lesz belőle mintegy már újra is élő lelke Istennek, csakhogy így a jelen tárgyi testét elhagyván nem kerülhet vissza az emberi lelkek megítélését követően Isten és Fia mellé az Ő örökké valóságos létezésű világába. (Nem kerülhet tehát vissza Isten „házába”, nem lesz „házastárs”, és ilyen Istenhez és Fiához való hozzáállással még csak a „lakodalmi vacsorának” sem lehet a résztvevője.)

A Lélek szerint élő lelkeknek viszont, és csakis Istennek és Fiának köszönhetően, mindig, de legalábbis többnyire már csak élet és békesség, azaz békességes élet minden gondolatuk, és ezért ők örökké békességben fognak majd élni a testük meghalását követően is, mivel már a súlyosnak is nevezhető legdurvább fizikai minőségű testükben is így élik a még itt hátralevő életidejüket le, részesedvén ezzel már a Lélek általi életörömből is, azaz már itt elkezdvén együtt örülni Istennel a létező közös örök életüknek, és az együtt élésüknek, vagyis az együtt „járásuknak” is. Ez a tehát szintén Istentől  a Lélektől való elmúlhatatlan lét- és életöröm Jézusnak viszont az egész földi élete során is megvolt, a jelen miénkével teljesen egyező anyagi teste halála ideje kivételével, mivel azt még Őneki is meg, illetve át- kellett élnie, hogy visszatérhessen az Őneki is életadó Atyjához, a Mindenható Istenhez, és hogy aztán már csak a szintén Istenéből való lelki mivoltával legyen itt láthatatlanul együtt élvén az Isten által neki adott lelkekkel. Ebből következően van tehát, hogy a világnak Krisztus Jézussal meghalt krisztusi embernek élete Krisztussal szintén elrejtve létezik az Istennél, vagyis Istenben a Szellemben, Akivel Krisztusnak szellemi mivolta is tökéletes egységben van.

Az előbbiből pedig akár még következtetni is lehet arra, hogy Krisztusnak második eljövetele valójában az elrejtettségéből megjelenése (megnyilvánulása) lesz Isten teljes dicsőségével egyetemben. Isten dicsőségének „fénye” (valójában szellemi világossága, a vakító és égető „fehérsége”) hatására pedig a még akkor is testben élő lelkeinek ezen hús-vér teste egy szempillantás alatt el fog változni teljességgel anyag és energiamentes, azaz tiszta és tisztán szellemi minőségű  lelki testté, és így  a már újra is  teljessé (teljes egésszé azaz „beteljesedetté”), és szintén Isten által megdicsőítetté is lett lélek  szintén nyilvánosan (testi szemekkel is érzékelhetően) is jelen lesz a Földön együtt tehát Krisztussal, Aki innét  fel fogja emelni őt, és vissza fogja vinni Magával Istenhez az örökkévalóságba, vagyis az Isten soha el nem múló világába, Istennek örök országába, és annak örökösen örök fennmaradású „polgára” lesz, együtt (és hát tökéletes egységben is) élvén Istennel és Krisztusával. Isten igaz emberének a legjellemzőbb jegye tehát az lesz, hogy ők hárman már mindörökre egyek lesznek, mind tehát nyilvánosan, és bizony megnyilvánulatlanul is.

Az igaz ember végül is tehát arról ismerhető fel, hogy mint Istennek embere az Istenben és Fiában való hit által éli az életét a testében (is) kizárólag csak Istennek és Istenért, vagyis már csak az életadójának és életadójáért él, azaz másnak és másért ő már nem él, merthogy ezzel végül is már az is megvan, mivel hogy jól tudja azt is, hogy Isten mindenkiben, és mindenben benne is van. Így pedig már csak Isten, azaz Lélek szerint éli az életét megtestesülten is, vagyis így már testi cselekedetei egyáltalán nincsenek, hanem csak Lélek szerint való lelkiek, melyeknek itteni megnyilvánításához a testét már csak az eszközeként használja, mint ezt (is) a megtestesült Vőlegényétől is láthatta. Bizony, Jézus, a közénk testben eljött Krisztus még azt is lepéldázta nekünk, hogy milyennek kell az Isten igaz emberének, a valóságos embernek, a tiszta és teljes  valóságos léleknek, az „élő léleknek” lennie.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.