Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igaz Jézussal mi baja a világnak és világi embernek

2019.11.11

A világi ember jellemzője, hogy a hibát soha nem a tökéletesnek vélt magában, hanem mindig másban, illetve más okokban is keresi, és találja is meg. Sajnos, az Isten hitvallását nem ismerő hites és vallásos emberek is esetleg egy-két kivétellel mind ilyenek, viszont nekik nincsen az égvilágon semmi bajuk az ő hamis jézusukkal.


Jézus személye az oka a világi emberek is tagjait képező világ, és a Jézusi lelkületű, vagyis az itt Jézus nevet kapott isteni lélek jellemvonásaival élő emberek közötti ellentétnek. Isten Jézuson a Krisztuson keresztül ugyanis arra késztet minden embert, hogy tegyen egyenes állásfoglalást afelől, hogy Őellene vannak-e, vagy pedig kivétel nélkül már mindenben csak Őmellette. Jézus éppen ezért és így is lesz „jelül” is, akinek illetve amelynek ellene mondanak, ugyanakkor pedig emiatt mondja Ő azt is, hogy nem békét hozni jött (noha szintén követendő példaként itt hagyta számunkra a maga szintén vitathatatlan békességét is), hanem „rontást”. Igen rontást, merthogy Jézusnak a szava van fegyverül Isten és az Ő ellenzői számára, mely „szája fegyverét” azok mindenáron le akarnak győzni, hogy az ő hamis felfogásuk, és hamis igazságuk maradhasson az uralkodó.

Mit tesz azonban az emberiség nagyobbik része még a mai napig is ugyanúgy, mint az Újszövetség idején? Azt, hogy megtagadja a szent és igaz Krisztus Jézust, miáltal pedig magát Istent is. A gyilkosokat és tömeggyilkosokat pedig legtöbbször még csak bíróság elé sem állítják, és ha igen, akkor felmentik, vagy kegyelemben részesítik (nem zárják el életfogytiglan az emberektől). Az élet szerzőjét, az emberek számára örök élet adóját pedig az ugyanilyen beállítottságú emberek nemhogy ártatlanul megölték, hanem azok utódai még ma is folyamatosan öldöklik, de legalábbis minden erejükkel kigúnyolják és becsmérlik mindazon emberekkel (lelkekkel) egyetemben, akik még hisznek Őbenne, mint Megváltó Istenben.

Jézusról viszont akkor még a saját rokonai is azt tételezték fel, hogy zavarodottságában túlzásokba van esve, és olyan buzgóan tevékenykedik Isten dolgait illetően, hogy miatta szinte már teljességgel elhanyagolja a „rendes” életmódját. Jézus azonban egyáltalán nem a görög szóval kifejezett „exisztémi” azaz „őrült”, zavarodott elméjű volt, hanem egyszerűen csak az Istennek esetében is meglepetésszerűen adódó felismerésétől, még inkább azonban az Isten iránti gyermeki lelkesedésétől, Istent mindenkinél és mindennél jobban, és mindenki és minden előtti szeretésétől egészen kicsi korában maga is magán (testén) kívülre került, a tudatos állapotában viszont továbbra is változatlanul megmaradva ezzel itt testben élvén is meglett az állandó és közvetlen kapcsolata az ő valóságos Atyjával: Istennel a Szeretettel, és így már a gyermekkorában tisztába lett a küldetésével, és az isteni képességeivel is. Jézus azonban éppen emiatt lett először csak egészen kis körben, később azonban már egyre nagyobb körben is ismert. Jézus ezzel viszont a számunkra azt is kifejezésre juttatta, hogy amennyiben ugyanilyen Istenért való lelkesedésben mi magunk is állhatatosan ki tudunk tartani, akkor Isten akarata szerint, és esetünkben aztán már végképpen nélkülözhetetlen segítségével, akár még az Övével azonos módon is megmenekedhet a lélek mivoltunk. (Hasonló példa már előtte is volt, azaz élt itt már ember együtt Istennel, és Isten ezért ki is emelte őket is innen a világból úgy, hogy fizikai test nem maradt itt utánuk.) Érdekes módon azonban erre a Jézusi példára, de az erről tanítására se, éppen a saját rokonai, és a szűkebb hazája fiai, de a népe nagyobbik része se, nem figyeltek fel, hanem a többségükben inkább maguk is támadták, mint bolond eszméket terjesztő zavarodott embert.

Problémájuk volt és van a világi embereknek továbbá, hogy Jézus a szeretetet nem érdemlő „világ” alatt a gonosz, istentelen, már tehát a velejével is igazságtalan, magát azonban igazságosnak álcázó világot érti. Ebből a romlott világból képes tehát bennünket „kiválasztani”, ami aztán azt is jelenti, hogy mindörökre megszabadítani, illetve megváltani is Isten szeretete, amiért is nekünk egyszerűen csak viszont kell szeretnünk Istent, és szeretnünk kell a felebarátainkat, mint önmagunkat. Ez ugyanis a „kiválasztás” lényege. Isten a Szeretet által ilyetén azonban kivétel nélkül minden ember „kiválasztott”, és ezért végül is egyedül csak az ember akaratán múlik, hogy elfogadja-e, és viszonozza-e ezt a mindenki felé szüntelenül, és minden megkülönböztetés, azaz mindenféle személyválogatás nélkül áradó Isteni Szeretetet, vagyis hogy eszerint (isteni szeretetben és isteni szeretettel) él-e, vagy pedig megtagadja azt, és helyette már csak az ember testiségét szereti emberi szeretettel, azaz testi szeretettel.

Jézus a Krisztus a teljes lelki magát, azaz az egészséges (ép egész) és teljesen tiszta lélek mivoltát adta tehát oda Istenen keresztül minekünk és miértünk, hogy általa szabadítson meg és egyben már ki is az általunk, emberi lelkek által jelenleg használatos önpusztító (mert a révünkön, és rossz példánkra is, már szinte teljességgel önmagába záródott) létrendszerből, azaz a kizárólagosnak hitt anyagi valóságból. Abból a szilárd látszatú valóságból tehát, melyet is a már kész isteni alapokra lényegében már mi magunk építettünk föl, azaz teremtettük meg, a fizikai testünket és a már általa készített eszközök segítségét is igénybe véve, vagyis azokat is már csak a saját kedvünk illetve akaratunk szerint használva, mint ezt a mai modern technikáinkkal is tesszük.

Problémája azonban a jelen világnak az is, hogy Jézus a tökéletes élet, a tökéletes életvitel, a tökéletes egészség, a tökéletes jóság (tökéletes hibátlanság értelemben), a tökéletes szelídség és alázatosság, a tökéletes szeretet, a tökéletes hűség, a tökéletes önzetlenség, a tökéletes őszinteség, a tökéletes becsületesség, a tökéletes igazságosság, a tökéletes bűntelenség, a tökéletes megbocsátás, a tökéletes békesség, de a színtiszta igazság eszményképét is adta (és folyamatosan adja is) nekünk magában, mely eredetileg mind szellemi és lelki tulajdonságokat Ő magában illetve magával mind külön-külön is, ugyanakkor pedig együttesen is meg is testesített, azaz fizikailag, tárgyi gyakorlatilag is kifejezett. Nos hát, ezeket az isteni illetve istenien jó tulajdonságokat kellene nekünk is magunkban teljességgel kifejlesztenünk, vagyis nekünk is meg kellene magunkkal a teljességükben is testesítenünk ezeket az isteni eredetüknél fogva csakis tehát csupa jó (tökéletes), és eredetileg mind szellemi minőségű tulajdonságokat, Isten a Szellem tulajdonságait, hogy mi is valóban hasonlóak legyünk Őhozzá. Krisztus Jézus lényegében tehát ma sem tesz mást, mint hogy e Nála a teljességükkel meglévő, és teljességgel ki is bontakoztatott (kinyilatkoztatott) tulajdonságaival egyszerűen megérint bennünket (a tudati egészünket), hogy általa meg tudjunk erősödni az Istenben és Őbenne való hitünkben, miáltal pedig már minden erőnkkel vissza tudjunk fordulni a „menny”, az igaz valóság, az abszolút valóság felé, hogy az ott „lakozó” Isten és az Ő vonzására a tudati egészünk az Ő tudatán keresztül visszakapcsolódjon az örökkévaló Isten Ővele egy Tudatába, ahonnét az „kijött”, mint eredetileg még maga is örök, de legalábbis örök fennmaradási lehetőséggel bíró lény, azaz Isten hasonlatosságára maga is élő lélek.

Nem véletlenül van tehát, hogy a világ „fénytelen”, helyesebben világosságtalan (sötét) Jézus nélkül, vagyis hogy egyre csak a maga hamis fényét árassza mindenkire és mindenre. Ami viszont a világ szemében nagy, az Isten előtt maga az irtózat, maga az utálat. Éppen ezért most nemsokára ugyanaz fog bekövetkezni, mint hajdanán a gonosz, erőszakos Nimród idejében. Az emberek ugyanis most is egymással egyetértésben gonoszságot követnek el, vagyis a legnagyobb többségükben az igazságtalanságot fogadják el igazságnak. Emiatt azonban szintén össze fognak zavarodni, és egyre inkább egymás torkának fognak esni, ami viszont már nagyon is jól látható. A „Babilon” valójában tehát mégiscsak a bűnös világnak, a bűnös vallási és világi hatalom világának felel meg. A „Babilon” ugyanis a testi gyönyöröktől ittas önhitt és önző emberek világa a maguk legnagyobb kényelmével, és kedvelt elfoglaltságaival, az Igaz Istent mellőző, és inkább már meg is tagadó filozófiájával (ma már az ugyanilyen „spiritualitásával” is), és a mindezeket hűen szolgáló kultúrájával. Ami tehát ennek a „sötét” világnak ellentéte, az a „Világosság”, vagyis az isteni (teljességgel önzetlen) szeretet és értelem egysége örök világa, ahol csakis tiszta isteni erő lévén, még csak egy szikrányi anyag, de energia sincsen, ami azt bepiszkíthatná.

Csak a vak ember nem látja meg, hogy már nem is csak csordogál, hanem egyenesen árad a gonoszság a világban, és ez az, ami viszont már bizonyossággal le fogja hívni az Istent a világba, hogy véget vessen a gonosz uralomnak. Az emberiségnek ugyanis már a legszélesebb rétegét terheli bűn, az Igaz Istentől való elfordulás, a mellőzése és tagadása Istennek, ami igazságtalansággal és hamissággal, azaz újabb és újabb bűnökkel jár együtt. A legtöbb ember tehát bűnben, és nem pedig igazságban él, ami viszont szinte már kiköveteli a kollektív „fertőtlenítést”, vagyis a bűntől való teljes megtisztítását az egész emberiségnek, és azzal egyben pedig a Földnek is.

A szellemi sötétség, a valós szellemiről való tudatlanság azonban nem képes a világosságot látni, nem képes az igazsággal szembenézni. A világosság, mint anyagtalan szellemi minőségű „fény”, de ugyanígy az igazság „fénye” is ugyanis, ha rávetül, azonnal elpusztítja a sötétséget. A puszta megjelenésével való megszüntetésével illetve megsemmisítésével mintegy tehát el is pusztítja a sötétséget. Igen, elpusztítja, mert a szeretet a létező legnagyobb világosság, és a teremtmény csakis a szeretet, az önzetlen szeretet által "istenülhet" meg, azaz lehet megint isteni lény, ami isteni „fényt”, azaz világosságot is jelent, vagyis a Világosságnak egy világosság „sugarát”. Ez a Szeretet-Isten pedig az ember szívében (valódi lényegi mivoltában) él mintegy szellemi szikra formájában, és a szeretete által jut majd nyílt hatalomra is az egész ember felett. Az embernek is tehát ilyen „ igaz szeretetté”, az önzetlen szeretet, a tiszta szeretet hatalmává kell lennie.

Nagy probléma azonban a világi emberek számára még az is, hogy Jézus „Jel” még az ő számukra is. Jézus ugyanis egyrészt jelül is született az emberek számára, mert azok folyton csak „jelet” azaz látható bizonyítékot követeltek, és követelnek ma is embertől, Istentől egyaránt. Amikor pedig ez a „isteni Jel” ott állott előttük, ellene mondtak neki, miáltal pedig Istennek is. Jézus, a „Jel”, pontosan tehát azért van sokak romlására, sokaknak pedig feltámadására és örök életére, mert a „Jelnek” ellentmondók csak még romlottabbak lesznek ezzel a tettükkel is, míg a „Jelet” felismerők fel is, és meg is ismerik benne az „isteni jelet”, végül is azonban magát a személyes Istent. Jézuson azonban az Isten szerint értelmezett Isten- és emberszeretetben eltöltött élet kihatása is megmutatkozott, mely is „jel” volt, még tehát a „vakok” számára is. (Háromszoros jelet kaptak tehát még a vakok is.)

A „vak” viszont nem látja (és tulajdonképpen ez a fő problémája), hogy az ember Jézusban Isten a maga teljességében volt, illetve mindig is van, és lesz mindig is jelen, merthogy az ember Jézust teljesen betöltötte az isteni szeretet, vagyis Isten a Szeretet teljességgel áthatotta Magával. Isten ugyanis az örök eredeti szubsztanciájában maga az önzetlen, azaz minden egyéni érdek és feltétel nélküli Szeretet. Isten ezt gyakran ki is fejezi: „Vagyok, aki vagyok” szavai révén is. Ha tehát Ő azt mondja Magáról, hogy Ő Szeretet, akkor kétségkívül Ő a Szeretet. Jézusban tehát a szintén teremtő erővel bíró szellemi értelemtől elválaszthatatlan szeretet volt az a „világosság”, ami Istenné, vagyis lényegi mivoltában („mindhárom” lényegi összetevőjében, azaz isteni szeretet, isteni értelem, és ezek egységének vele egy szellemi „fénye”) Istennel egyenlővé tette. Ezt pedig nekünk testileg magyarnak született lelkeknek a „Krisztus” szó fejezi ki. A Krisztus vagy Krisztus Jézus kifejezés valójában tehát azt jelenti, hogy Isten emberré lett Jézusban. Jézus a Krisztusban valójában tehát maga az Isten, maga az Örök Isten látható, és így Ő is az Egy Isten személyesen. (Soha nincsen tehát három Isten személy, de még csak kettő se, hanem csakis egy van.) A Krisztus szónak ez tehát a mély értelme, vagyis az isteni értelme. Isten, Atya, Krisztus, Szeretet, Szellem, Lélek, Szent Lélek, a lényegével mind ugyanaz a fogalom tehát. Ezt pedig csakis a szellemileg „süketek és vakok” azok, akik nem értik meg, mert ők már meg sem akarják érteni. (Vitatkozni viszont nagyon szeretnek rajta.)

A világ igazi problémája Jézussal végül is tehát az, hogy Jézus a Krisztus erkölcsileg feddhetetlen ember, vagyis minden ember fölött álló ember volt. Ő volt azonban az is, aki megmutatta, és magán keresztül meg is nyilvánította az emberi szellemben benne rejlő Isteni Lényeget, és annak „belső” azaz szellemi végtelenségét, és végtelen nagy erejét mellyel Ő legyőzte a mi szellemi lelki számunkra is a halált. Ezért ismerhető Ő a haláltól való megváltásunkkal a „szabadságunknak”, az ahhoz, és először is Istenhez elvezető „útnak”, és az Istennel szintén azonosnak tudható „igazságnak” és „életnek”, vagyis az „örök életnek” is. (Egyébként is igazság, hogy az Élet sohasem halhat meg, mert „Az” a Létezéssel egyetemben egyszerűen örökké van, azaz mindig is csak létezik. Az ember viszont meghalhat, vagyis a személyes mivoltában akár még létezni is megszűnhet, ha csak ezt érdemli ki.) Ezt az Istent megtestesítő Isteni Lényt azonban csakis az az ember lehet képes a teljességében is felfogni, akiben már felébredt a maga isteni lénye, aki ő valósággal. A szellemi lélek mivolta felébredése nélkül még tehát az előbb írtakról sem tudhat érdemben egyetlenegy ember, de nem emberi lélek sem, mert annak hiányában minden ember (is) csak felszínes ismerettel, vagyis csakis tárgyilag tudhat ezek felől is, tiszta szellemileg, anyagtalan szellemileg viszont még semennyit sem. Az ő megértésük és felébredésük végett viszont Jézus egyszerűen azt is megmutatta mindenkinek, hogy milyen is a „tökéletességében”, azaz az eredeti jóságában meg nem romlott ember, a hibátlan ember, akit tehát Isten alig tett kisebbé az angyaloknál szellemi lelki erőben és képességekben, végül is azonban az isteni tulajdonságaikban. Jézus a csodáival illetve a cselekedeteivel valójában tehát csak azt mutatta meg, hogy nekünk is milyen képességeink lehetnének akár már itt a Földön élve is, ha tökéletesek lennénk, vagyis ha már véglegesen is levetnénk magunkról minden romlottságunkat, azaz, ha kivetnénk magunkból, és el is utasítanánk magunktól minden gonoszságot, és mi magunk is már csak az egyedül jó (felülmúlhatatlan tökéletességű) Istenben hinnénk és bíznánk, és nem pedig még mindig csak az önzés istenében, és annak erőszakos hatalmában. Az önzetlen szeretet, az ártatlan szeretet hívei számára éppen ezért a „Krisztus” név nem csak „megváltót”, és nem csak elváltozást, hanem átváltozást is jelent. Krisztus ugyanis az, Aki a tárgyi, valójában azonban csak eltárgyiasult tudatunkat segít átváltoztatni, azaz lényegében tiszta és tisztán szellemivé segít visszaváltoztatni a tévhiteknek engedve már eredetileg is fizikainak hitt vagy vélt tudatunkat Magában, vagyis az Ő isteni teljességében, mely (is) az Atyáéval tökéletes egységben van.

De miért is jelent problémát a világi embereknek, hogy Krisztus Jézus volt az első, Aki legyőzte a halált, és felragyogtatta előttünk Magát, mint az Istennel és Istenben egy Örök Életet, vagyis tárgyi gyakorlati úton is bebizonyította a színtiszta, avagy makulátlanul tiszta Lét és Élet azonos Szellem és Léleknek, és Annak minden részegészének illetve részegységének szintén halhatatlanságát, az Istennel tehát szintén egy Lelken keresztül pedig az Őt is (ahogyan ezzel a szintén tulajdon Teremtő Erejét is) viszont magában foglaló „Szellemnek”, azaz szintén Istennek az örökkön örökké való, éspedig legigazabb létezését? Mert a vallás és tudomány tévtanításai, a dogmatizált „igazságai” az igen sűrű ismételgetésük révén gyökeret vertek ezen emberek gondolkodásában, és emiatt ők már még csak nem is fognak hozzá, hogy megvizsgálják azokat, hogy valósággal igazak-e, avagy nem, hanem már teljességgel vakon, azaz minden további fölöttük való még jobb és még körültekintőbb, azaz teljes körű még magasabb, illetve még átfogóbb szintű gondolkodás nélkül elfogadják azokat egyetlen igaz igazságnak.

Azok az emberek is pedig, akik a viselkedésükkel folyton csak kísértik az Istent, és teljességgel bizalmatlanok iránta, sőt álnok és gonosz gondolataik vannak Ővele kapcsolatban, melyek is csak egyre jobban eltávolítják őket Istentől, egyáltalán hogyan is remélhetik, hogy Isten kinyilvánítja nekik akár az „EgyMagát” is, vagy, hogy akár csak a bölcsessége is beleköltözik majd még az ő lélek mivoltukba is? Aki ugyanis nem ismeri az igazságot, az még mindig csak hazugságban, és hazugsággal is él. A hazudós száj pedig megöli az emberben a lelket, vagyis azt halott anyaggá teszi. Így tehát Isten bölcsességének nincsen is hová beleköltöznie, nincsen az ilyen emberben még csak helye sem. Isten ugyanis az élőknek az Istene, és nem pedig a „holtaké”, akik nem tudnak Őróla semmit.

Akárhogy is nézzük, a hiba vagy probléma mindig is tehát, és csakis az önzésében és önzésnél lecövekelt emberben van, aki hiába is próbálja az önzősége és önteltsége minden következményét és felelősségét Jézusra vagy az Istenre áthárítani, vagy az Ö makulátlanul tiszta szellemiségüket legalábbis a világ színteréről mindörökre eltávolítani. Fölösleges tehát minden próbálkozás, ugyanis Isten, az Abszolút Igazság, a tiszta és teljes, azaz valóságos (örök) Igazság soha nem fogja hagyni, hogy akár csak a Földön is a hazugság és igazságtalanság legyen, illetve maradjon megtestesülve, vagy éppen anélkül is az örök vagy örökös „Úr”.

 

A világi ember problémája valójában csak annyi, hogy még mindig csak a testi képességeivel,  újabban meg energiatesti képességeivel is, valamint a révükön kifejlesztett „technikájával” akar mindenekkel bíró uralkodó hatalom lenni, és nem pedig a soha nem elsősorban, és még csak kizárólagosan sem, sőt, egyáltalán nem testi adottságú önzetlen szeretetével, az ártatlan szeretetével, az isteni szereteével. Nos hát, ettől az óriási nagy problémájától kellene végre már az egész emberiségnek, éspedig már végérvényesen is megszabadulnia, és nem pedig Istentől és Jézustól a „szeretet” és „jó” (tökéletes) egyedül igaz „példáitól”!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.