Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igazi ima Istenhez

2012.12.15

Az Istenhez való imáinkban a figyelmünket soha nem kifelé kell vetítenünk, mert akkor még a valódi önmagunktól is igen távol maradunk, a mindenütt jelenlévő Istentől a Szellemtől pedig így csak még messzebb leszünk. A külső avagy tárgyi énünk belső fele azonban éppen ugyanilyen helytelen irány. Hiába is nevezzük ez utóbbit is magunkba szállásnak, vagy magunkba fordulásnak, az még mindig csak külső irány, vagyis e tettünk nem nevezhető még csak a valódi önmagunk felé fordulásnak sem, mely lényegünk által már valóban a céljához érhetne az imánk. Ha tehát az előbbi énünkkel elkülönítjük magunkat magától a céltól (Istentől), akitől a segítséget várjuk, akkor ezzel máris lehetetlenné tesszük a közvetlen kapcsolatot Vele, és tehát még a valódi önmagunkkal is.

Amennyiben tehát a tudatunk folyton csak kifelé, vagy ugyanígy a külső belseje felé (ami is tehát szintén kifele iránynak minősül) fordul, akkor folyvást kint is időz, vagyis az ott illetve abban való változatlan megállapodásával éppen, hogy elvágja, de legalábbis elválasztja magát a mindenütt jelenlévő segítségtől (Istentől), és tehát még az Istennek köszönhetően Hozzá hasonlóan örökkévaló, és Istenével egységben lévő önvalójától is.

Az emberiségnek azonban már rég rá kellett volna jönnie arra, hogy leginkább a tulajdon vallásaik nevelték, és nevelik még ma is őket arra, hogy Isten és országa, de minden isteninek, azaz közvetlen Istentől származónak nevezett is, rajuk kívül van, vagyis hogy ezeket a legfőbb értékeknek is nevezhetőket mind magukon kívül találhatják csak meg. Pedig Jézus is világosan megérthetően a tudtunkra adta, hogy Istent, és az istenit is mind hol is kell keresnünk, és bizony megtalálnunk is. Az „ajtó” Istenre, és minden istenire is, ugyan tehát innen kívülről, azaz a jelen helyzetünkből illetve állapotunkból is elérhető a részünkről, ámde „az” soha nem kifelé, hanem szigorúan csak befelé nyílik. (A Krisztusi tudatszint, azaz lényegében maga Krisztus Jézus tehát a közvetlen közvetítőnk Istenhez minden vonatkozásban. Jézus a „közvetítő” ezt így fejezte ki: „Azon a napon az én nevemben kértek majd, és nem mondom néktek, hogy kérni fogom az Atyát, ti érettetek…”, mert akkortól fogván azon a szinten is tartózkodván már közvetlenül az Atya ad meg számunkra itt is mindent, amire szükségünk van, ahogyan ezt az ember Jézus esetében tette.)

Az igazi imádság azonban mégsem az elébb leírt segítségkérő ima, hanem az Isten imádása, vagyis Isten dicsőségének túláradó örömmel való zengedezése, vagyis tehát már az anyag fölé emelkedett lélek általi éneklése. Ez ugyanis a teljes odaadással, azaz a tökéletes önátadással teli ima. Az ilyen imában, mely tehát igazi örömmel is eltölt bennünket, nincsen még csak kérés sem, hanem már csak Isten iránti szeretettel eltelése van a szívnek, és ennek az így már nekünk is végtelen szeretetünknek az Isten felé áradása van. Nos hát, ez az igazi ima, ez az igazi imádság Istenhez, ez az igazi „lelkesedés” Istenért és az Ő dicsőségéért. (Ilyen mámoros örömmel imádkozott például a zsidók Dávid nevű királya is, miközben a magával Istennel azonosítható isteni határtalan erőnek illetve hatalomnak szimbóluma, a frigyláda körül táncolt Istent a tulajdon életének is központjaként és függvényeként szeretettel megélvén.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.