Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az újszövetség lényege

2012.10.14

Mivel az ember létezése forrása: Isten önmagán belül van, semmi erőfeszítésünkbe nem kerülhet, hogy minden feltétel nélkül, éspedig teljességgel (mindenben) ráhagyjuk magunkat Istenre annak tiszta tudatában, hogy Istennel a minden létezés Forrásával csakis Általa felbontható egységben vagyunk, és hogy Istennek itt az elménkkel és testünkkel egyben az eszközei is vagyunk. Lényegében tehát ez a teljes magunknak Istennek való oda-, át-, illetve visszaadása, vagyis a Vele való tökéletes egységünknek már mintegy újból is történő megvalósulása, valójában azonban Isten valósággal megoszthatatlan Egységének, így viszont már tudatosan is „tagjaivá” levése. (A lehetetlent nem ismerő, soha semmiben hiányt nem szenvedhető Istennek sem jó ugyanis „egyedül”, azaz egymagában lennie.)

Az Istennek való önátadás gyakorlatilag pedig annyit jelent, hogy az elménket minden erőszak és erőfeszítés nélkül arra ösztökéljük, hogy az összes Istentől „más” gondolatát végleg elhagyja, vagyis hogy a fókuszát (minden figyelmét) ő is már csak Istenre irányítsa, és örökre ott is tartsa. (Csak így lehetünk ugyanis, akár „mi hárman” is egységben.) Ez jelenti aztán pedig már az Isten eszközének is levését, vagyis akin keresztül is cselekedhet Isten itt az anyagi valóságában is. Az Istennel való teljes és tökéletes egység itteni, és mintegy újból is megtörténő létrejöttével továbbá tehát már nem a magát korábban még anyagi eredetűnek tudó elme és test lesz az irányító és cselekvő, mely egységgel szövetségre lépve a szellemi lélek annak alárendelte magát, hanem maga Isten a Szellem lesz az egyetlen irányító, Aki tehát a régi és elavult szövetségét feladó, és ezzel Vele már mintegy új szövetséget is kötött szellemi lelkén keresztül (azaz annak vele azonos tisztaságú elméjét, és a testét is használva) tevékenykedik e valóságban is, azaz Ő maga lesz a cselekvő is. Erre „szolgál” tehát az „ember” (lélek), vagyis csakis ebben és ilyen értelemben „szolgája” (eszköze) az „ember” Istennek. Isten pedig az egész anyagi valóságát, és benne a „teremtő társává” tett ember anyagi életét a szintén Általa meghozott anyagi természeti törvények útján is irányítja. Az ember jelenleg használatos elméje és teste egyszerűen tehát ezeknek a törvényeknek megfelelően él, és ugyanezeknek engedelmeskedve hal is meg, hacsak a teste életét és halálát Isten bizonyos esetekben (valamilyen itt elvégezni feltétlenül szükséges feladattal megbízott lelkeinél) nem másképpen akarja, mert az úgy inkább van egyaránt mindenkinek a javára.

Az ember lelke egyben tehát szellemi test is, vagyis az Isten-azonos szellemének vele egységben levő teste is, azaz a lényegében vele egy megnyilvánítója. Az ember lelke legegyszerűbben tehát lényegi megnyilvánítóként fogható fel, aki mivel maga is a lényegből van, egylényegűségben, azaz lényegi azonosságban van az általa megnyilvánítottal, vagyis a szellemével, révén pedig magával a Szellemmel is, Akivel egylényegű (lényegi azonosságban van) az emberi szellem is. Az ember is tehát Istennek Vele egységben levő szelleme, aki is, mint ahogyan Isten, a vele egy lelki teljessége révén nyilvánvaló, mely lelki teljesség által tehát maga az Isten is nyilvánvaló lehet, és bizony minden egyes esetben nyilvánvaló is lesz. Jézus az Istenember mondta is, hogy: „én és az Atya egyek vagyunk”, és hogy: „aki engem lát, az látja az Atyát is”. Isten új szövetsége lényegében tehát azt jelenti, hogy Isten és ember, vagyis a Szellem és lélek, mint ahogyan a Szellem és „Lélek” (Isten Lelki Teljessége, azaz Isten Tiszta Szellemi Tudati Teljessége) örök egységben van, Jézusnak köszönhetően újra egységbe kerülhet, azaz újra „Istenember” avagy „Istennek (Vele egy) fia” lehet, és örökre így is maradhat.

A testi emberhez szóló, azaz vele kötött ószövetség viszont az anyaghoz és anyagi élethez inkább ragaszkodó embert még Istentől külön élő lényként tüntette fel, mert abban a mélyre süllyedt lelki állapotukban az emberek a kapcsolatukat Istennel másképpen még csak fel sem tudták volna fogni. Az Isten magában létrehozta és meghatározta prófétaság szellemében tevékenykedő lelkek azonban Isten segítségével egyes embereket már olyan magukéhoz hasonló lelki szintre tudtak felemelni, hogy aztán már ők is képesek lettek felfogni, és befogadni is magukba az Istennel való egységüket hirdető „Szó”-t, a számukra „jó hírt” hozó Jézus Krisztust, vagyis lényegében Magát a bennük és velük egységben levő illetve élő Istent.  Az „Isten velünk van” szellemben a Szellem által bevezetett újszövetség éppen ezért a Szellemnek már a lélekkel, vagyis Istennek a lelki emberrel kötött szövetsége, lényegében azonban Istennek és embernek az Istenemberben itt már tehát mintegy újra is megvalósuló egysége, melyre minden egyéni léleknek megvan az Isten adta lehetősége. Isten ugyanakkor pedig Jézusban és Jézusként meg is mutatta, hogy hogyan is kellene élnünk ezzel a lehetőséggel, melynek végkifejlete a Vele való tökéletes lényegi egységünk itt újra is megtörténő megvalósulása. Az újszövetség lényege valójában tehát már egyáltalán nem a testi ember és a Szellem szövetségéről szól, hanem már csak a Szellem és szellemi lélek szövetségéről, vagyis az ő „kettejüknek” egy „testté” levéséről, azaz az embernek Istennel való lényegi egységről, és Istennek az Istenemberen keresztüli, és Istenemberként is történő megnyilvánulásáról, azaz Istennek emberré levéséről, amit tehát Isten már meg is valósított. Jézus a Valóságos Ember a Valóságos Istentől Valóságos Istenné lett, és bizony ugyanez lehet a többi „meglett” emberből, vagyis az újra Isten emberévé („fiává”) lett emberekből is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.