Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tegyük tisztába…

2019.08.28

…mit is jelent Istent, az Igaz Életet, Szeretetet, Igazságot, Világosságot, a szintén anyagtalan szellemi minőségű, legtisztább, és már csak ezért is felülmúlhatatlan, és szintén teremtő képességű tudatos Értelmet, avagy  ugyanezen értelmű Lét-és Élet-Tudatot (a VAGYOKot), Teremtőt, Tökéletest, az Abszolútot, és még ahogyan a Jézusnak elnevezte Fia nevezte: az Atyát szeretni

Az igazság az, hogy az élete tökéletességét csak az az ember érheti el, aki nem csak megismeri az Isten iránti szeretetet, hanem maga is megéli azt. A tökéletes avagy „igaz” ember tehát már nem is csak tudja, hogy mit jelent Istent igazán szeretni, hanem már képes is Istent a teljes lényével, és teljes erejével is őszintén, önzetlenül (minden személyes vagy csoportos érdek nélkül), és bizony minden feltétel nélkül is szeretni, mivelhogy Ő így is szereti kivétel nélkül minden teremtményét.

Az Isten iránti igaz szeretetünket valójában azonban azzal tudjuk a legegyszerűbben kifejezni, ha mindenkor és mindenhol, azaz minden körülmények között, már egyedül csak Őt követjük kivétel nélkül mindenben.

Isten szeretetét ugyanakkor pedig az is jelenti, ha kivétel nélkül követjük az Ő parancsolatait (egyéni és társas életvitelünket illetően közölt szerető elvárásait), ami elvek szerint él Ő maga is. Ha tehát nem követjük Isten parancsait, vagy közülük akár csak egyet is nem veszünk kellőképpen figyelembe, akkor nem szeretjük, illetve nem igazán szeretjük Istent, hanem még csak a szájunkkal mondjuk ezt. Az Igaz Életnek csak egy életelvét is megtagadva, vagy nem figyelembe véve is, már bizony nincsen meg a részünkről az igaz szeretet Isten iránt, vagyis az így még legfeljebb is csak részlegesen, és nem pedig teljesen meglevőnek mondható. A legfontosabb dolgoknak nem figyelembevétele ugyanis már egyenlő a tagadásukkal, mint ahogyan a róluk való hallgatás, vagyis az elhallgatásuk is annak számít, ami is aztán már kihat (fokozatosan áttevődik) az egészükre is. Az így viselkedő ember tehát már inkább engedetlen, mintsem engedelmes Istennel, a Teremtőjével szemben. Az engedetlen ember pedig nem szeret igazán, mert ugyan tehát lehet, hogy csak egy területen is, de még mindig dacol Istennek az ő irányában viszont mindig csak jó akaratával, mindig csak jó indulatával.

Azzal tehát, ha az isteni „előírások” (szeretetteljes rendeletek) számunkra nehezen betartható részeit elutasítjuk, elvetjük magunktól, és helyettük egyre könnyebbeket írunk elő magunknak, a nekünk tetszőknek pedig engedelmeskedünk, még egyáltalán nem jutottuk el az Isten igaz szeretetére. Ezáltal ugyanis azt fejezzük ki, hogy magunkat, a testünket, testi rokonainkat, vagy más másokat még mindig jobban szeretünk Istennél a mi Atyánknál, mert magunknak (vagy éppen csak a „szeretteinknek”), ha ugyan már nem is mindenben, de valamennyire még mindig kedvezni akarunk. Nem más történik azonban az isteni előírásoknak mellőzése esetében sem. A legrosszabbak egyike pedig ránk nézve az, ha magát Istent is mellőzük az életünkből.

Istent igazán szeretni viszont már azáltal is lehet, hogy a legmagasabb szintű tiszteletünket illetve imádatunkat mindig csak Őneki adjuk, Őneki ajánljuk fel, és természetesen mindig csak Őneki tartjuk is fenn. Magunknak pedig ezért Istentől, de ugyanúgy valamennyi embertársunktól sem, semmiféle tiszteletet nem szabad elvárnunk, nem szabad követelnünk, viszont Istent követően mindig tisztelnünk kell minden embertársunkat, még ha azok tiszteletlenek is velünk szemben. Mindez pedig egyben már arra is utal, hogy igaz alázatosság nélkül nem létezhet az Isten iránti szeretetünk illetve tiszteletünk, sem pedig az embertársainknak szeretete és tisztelete. Fontos lenne azonban tisztán látnunk azt is, hogy megismerés és megértés nélkül sem létezhet igaz szeretet. Igazán szeretni ugyanis mindig csak azt tudjuk illetve tudhatjuk, és csak azt lehet is szeretnünk, akit teljességgel ismerünk, és tökéletesen meg is értünk. Legelőször is tehát meg kell ismernünk és értenünk Istent, a legegyszerűbben szent, teljes, és örökkön örökké létező Életként, és leginkább pedig ugyanilyen Szeretetként felfoghatót (mivel minden életnek is a szeretet a forrása, és így pedig nem is csak az élet, hanem a szeretet is igazság), hogy Őt valóban szeretni tudjuk.

Az Isten iránti szeretetünket még azonban azzal is kifejezhetjük, hogy a személyünk, vagyis a testi mivoltunk által is mindig csak jó (Istennek tetsző) tulajdonságokat nyilvánítunk meg. Minden jó tulajdonságunk ugyanis isteni eredetű. Akik tehát rossz tulajdonságokat (nem Istentől, hanem az Istent ellenző, Őellene fellázadó szellemiségétől való tulajdonságokat) hordoznak magukban,  és elő is adják, vagyis meg is nyilvánítják azokat, azok még mindig nem szeretik, és így maradva nem is szerethetik az Istent igazán. Ők tehát esetlegesen is csak szájalhatnak arról, hogy ők Istent igazán szeretik.

Aki tehát vágyait és akaratát teljes mértékben még nem igazította Isten vágyaihoz és akaratához, az még ma sem szereti istent igazán, mint ahogyan az sem, aki Isten megismerése után is inkább hisz a halálban, mintsem az életben, azaz végül is Őbenne az elmúlhatatlan Életnek is nevezhető Istenben.

Akárhogyan is nézzük, az Isten iránti szeretetünkkel, abból következőleg pedig már a felebaráti szeretetünkkel is, valami nincsen rendben. Nagyon nincsen rendben. Már tehát régen fel kellett volna figyelnünk arra, hogy ebben a világban ugyan mindenki szeret valakit vagy valamit, de ennek ellenére teljes tökéletesen mégsem elégedett senki sem. A hiba viszont abban rejlik, hogy már alig találni embert, aki jó helyre irányítaná a szeretetét. Az igazság ugyanis e tekintetben az, hogy egyedül az Igaz Istenbe kellene fektetnünk minden szeretetünket (azaz még csak a testi szeretetünket is), mert azzal egyben már az embertársaink szeretete is megvalósul. A felebaráti igaz szeretet valójában azzal valósul meg, hogy a Valóságos Isten az Ővele egy Valóságos Lényeg mivolta  (Lelke) egy részével minden embertársunkban, de minden hozzánk hasonlóan élő lényben is, azaz minden teremtményében jelen van,  csak ez a jelenlét a jelen létállapotunkban egyelőre még rejtett jelenlét. Az Istenszeretetünkkel az emberszeretetünk is tehát minden kétség nélkül megvalósulhat. Ugyanakkor pedig, ha valaki az Istenbe veti minden szeretetét, akkor azzal egyben már igazán boldog is lesz, és igazi örömmel is teli lesz, mert ez esetben ő adhat szeretetet Istennek, miáltal pedig már egyaránt minden embertársának is. Az igazi boldogságot, és örömöt is, ugyanis a létező legnagyobb értéknek, a szeretetnek kölcsönös adása okozhatja, és nem pedig az elfogadása, azaz a kapása. (A felebaráti szeretethez annyi azonban még hozzátartozik, hogy az igaz szeretet, ahogyan Istent sem, úgy a felebarátot sem illeti semmi gonosszal, hanem, ha az gonoszat tesz is, vagyis gonosz vele, ő azt is mindig csak jóval illeti. „Ha téged arcul csapnak kővel, dobd vissza kenyérrel” lehetne itt egyszerűsítve megfogalmazni az isteni szavakat, ahol is a kenyér az isteni jót jelenti.)

Meg kellene végre már mindannyinknak értenünk, hogy senki és semmi mást nem kell igazán szeretnünk, mint magát Istent, mert ez a szeretet már mindenkinek, és minden eredetileg szintén jónak, azaz tökéletesnek alkotott dolognak a szeretetét mintegy már automatikusan foglalja magába. Megcáfolhatatlan igazság az is, hogy egyedül csak az szereti igazán Istent, aki le tudja győzni valamennyi önző jellegű anyagi és szellemi vágyát, de le tudja győzni a Föld, és a rajta található anyagi javaknak minden vonzerejét is, és már csak Isten és Fia szeretet-vonzásának enged. Amikor tehát már képesek vagyunk elszakadni a Földtől,  és a szilárdnak hitt anyagnak még csak a fogalmi változatától is, akkor már igazán szeretjük az Istent. Szóval, és tehát, ne a világot, és a benne levőket szeressük mindig elsősorban, hanem egyedül csak Istent, mert az Istenszeretetünk csak ez esetben lehet igaz. Mintegy már újra is meg kell tanulnunk, hogy egyedül csak akkor és azzal tehetjük magunkat tökéletesen elégedetté, ha mindig elsősorban Istent szeretjük, és nem pedig helyette, vagy helyette is a teremtett dolgait, köztük a tárgyi avagy testi embert is.

A földi életünk során lényegében tehát nem is kell mást tennünk, minthogy megtanulni Istent szeretni, és így már szeretni is Istent igaz szeretettel a Jézusi példára. Jézus azáltal győzte le az anyagi világot, hogy a mindig elsődleges szeretetét ide a tárgyi valóságba, a mulandó világba érkezvén is egyedül csak Istenre irányította rá, vagyis Isten vonzásának inkább engedett, mintsem Isten tárgyi avagy anyagi világa vonzásának. Ez tehát az igazi szeretet, ez az Istenhez való igazi ragaszkodás. Jézus, mivel Ő már biztosan tudta, hogy a valóságos lényegi mivolta nem ebből a tárgyi világból való, volt képes Istent mindenkinél és mindennél jobban szeretni, még tehát az itteni sajátságos körülmények között is. (Őneki még csak véletlenül sem a testi apja és anyja, valamint a testi rokonai, de még csak egy lélek társa sem, álltak az első helyen, és azt még csak maga sem foglalta el mint Istennek lelke sem, hanem még így is magát utasította legutolsóként Isten mögé, pedig Isten egyenlővé tette Magával, de ő ezt is soha nem tekintette zsákmánynak, hanem ragaszkodott az előbbi Istenhez és embertársaihoz való hozzáállásához.)

Nos hát, nagyon is jó lenne, ha most mindenki mélyen magába nézne, és megállapítaná magának, hogy ő hol is van, milyen messzire is van az igaz szeretettől, az „Igaz”-nak szeretetétől, azaz Isten teljességgel őszinte, önzetlen, minden érdek és feltétel nélküli, és minden körülmények közötti szeretetétől. Ezt követően ugyanis talán már mindenki meg fogja érteni, hogy ő még mindig miért is nem „érzi”, miért is nem „tapasztalja” meg az Istennek egyaránt mindenkire, és minden teremtett dolgára is nem is csak ráirányuló, hanem mindezek felé (is) folyton áradó szeretetét, illetve a szeretésére viszontszeretetét is.

Még azonban az is Isten szeretetét jelenti nekünk, hogy már nem is csak tudjuk, hogy Isten az igaz szeretetünkért cserébe (noha Ő előbb szeretett bennünket, és mindig is, de minden körülmények között is, és bizony minden bűnünk ellenére is, szeret bennünket) Maga is viszont is szeret bennünket, hanem mindezt már tisztán (tárgyi érzékszervek nélkül) érezzük is, azaz igazán boldogok (is) vagyunk tőle.

Isten valójában tehát tőlünk „tagjaitól” nem is vár el mást, minthogy egyedül csak Őt kövessük mindenben. Kövessük tehát egyedül csak Őt, a Szeretetet, különös jelentőséggel illetve fontossággal a tehát az Ő számára is legfontosabb szeretet vonatkozásában, és ne pedig ehelyett azokat az embereket, vagy más szintén „szeretetenergiás” lényeket, akik nekünk a maguk elképzelése szerint igyekeznek meghatározni, hogy hogyan is kell az Istent szeretnünk, illetve, hogy hogyan is kell megtanulnunk az Istent szeretni.  Isten ugyanis minden félreérthetőség elkerülése végett, erre is szintén Ő maga szolgáltatta a létező legjobb példát. Az igazság ugyanis az, hogy Isten Jézusban a tulajdon maga hű szolgájaként tüntette fel (nyilvánította meg) Magát, és azért szállt le az embernek elnevezte teremtményei közé, hogy az Istenszeretetre megtanítsa őket, miáltal ők visszatérhessenek az istentelen, és Istent folyton csak mellőző életmódjukból Őhozzá a „királyságába”, avagy tehát az örök fennállású „országába”. Isten Jézus személyében valójában tehát látható és hallható példát szolgáltatott arra, hogy az ember, ha akarja, akkor csak egyedül a szeretet útján is képes lehet „megtérni”, azaz Őhozzá mint Teremtő Atyjához mindörökre visszatérni. (Az Ő Krisztus Jézus Fia pedig ehhez a visszatéréshez való „út” is mindörökre, ami azt is jelenti, hogy Őnélküle nincsen senkinek sem visszatérése az Atyához.)

Isten a Jézusnak elnevezett Fia által azonban még azt is megtudatta velünk, hogy Őt és az embertársainkat egyedül csak akkor szeretjük igazán, ha mindazt a jót és szépet, amit magunkénak akarunk, azt mind szimbolikusan és mindig elsősorban Istennek az Atyánknak, és azután pedig már nekik is akarjuk.

Jézus példája ugyanakkor azt is megmutatta, hogy Istennek az iránta érzett őszinte, minden érdek és feltétel nélküli szeretetünket egyedül csak azzal fejezhetjük ki, ha minden eredményességükben való kételkedés és miért kérdés nélkül is maradéktalanul eleget teszünk valamennyi parancsolatának, azaz valamennyi irányunkban támasztott szerető elvárásának, vagy inkább szeretetteljes rendeletének illetve rendelésének.

Istennek tehát mindig csak azzal bizonyíthatjuk be az iránta érzett önzetlen szeretetünket, ha minden tekintetben egyedül csak Őneki igyekszünk megfelelni, és nem pedig helyette mindenféle emberi elvárásoknak, azaz végül is a többi embernek. Ha tehát Isten azt várja el tőlünk, hogy az életünket adjuk Őérte, illetve a valóságos lényegükkel szintén Őt jelentő embertársainkért, akkor minden különösebb habozás és háborgás nélkül még ezt a számunkra is legfontosabbat is fel kell áldoznunk Isten örök, a testi embertársainknak is pedig mind további, és mind jobb körülmények közötti fennmaradásáért. Igazán ugyanis az a teremtménye szereti Istent, aki még a tulajdon életét is képes feláldozni érte. Ugyanez Istent követően tehát a felebarátainkra nézve is igaz. Az Isten szeretetét a legmagasabb fokon tehát mi magunk is még mindig, és mindig is csak azzal fejezhetjük ki, ha magát az életünket adjuk oda Istenért, Isten öröksége megőrzéséért. A jelen fizikai állapotú számunkra tehát Isten (az Élet) öröksége fennmaradása érdekében önként, és teljesen önzetlenül vállalt ideje előtti halálunk lehet a legfőbb bizonyítéka annak, hogy igazán, azaz őszintén (nem csak a szájunkkal, hanem valósággal) szeretjük Őt. Mindebből pedig már értelemszerűen következik az, hogy a szeretetünket igazából és tökéletesen csak azzal tudjuk bebizonyítani a szeretetünk „tárgyának”, Istennek, ha Őt a teljes egész mivoltunkkal egészen a testi halálunkig (de természetesen azután is) „egészséges”, vagyis kölcsönös alázattal szolgáljuk, még inkább azonban, ha meghalunk érte.

Isten Krisztusnak Jézus személyén keresztül tehát már egyértelműen bebizonyította, hogy az Ő részéről mindig képes erre a kölcsönös, egyedül értelmes és igaz alázatra és szeretetre. Így pedig most már csak egyedül rajtunk múlik, hogy viszonozzuk-e, illetve valóban kölcsönössé tesszük-e ezt az alázatot, és ezt a tehát már mindennél többet érő, mindennél fontosabb szeretetet a részünkről is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.