Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A megismerés útjai és egyetlen helyes útja

2009.01.24
Az ember a jelen létsíkon illetve létformájában kétféle, lényegében azonban két fő tudatállapotot, a racionális és az intuitív tudatállapotot képes tisztán érzékelni. Ez a „racionálisnak” és „intuitívnek” már általunk elnevezett azonban nem csak tudatállapot, hanem egyben két út is a valóság teljessége megismeréséhez. Külön-külön használva őket azonban a két állapot illetve út, mintegy törvényszerűen is, más és más képét, vagyis még az egymásétól is eltérő képmását mutatja a teljes egész valóságnak.
Önmagában bármely útnál leragadva tehát, mindig és csakis egy bizonyos látszatvalóságot ismerhetünk, illetve tapasztalhatunk is meg, mely esetünkben tehát jelen valóság, méginkább azonban a tudatunkkal alkotott ezen valóságunknak is az alkotó-megfigyelője, vagyis mi magunk és a többi hozzánk hasonló ember, egyszerűen nem akar tudni a másik, önmagában szintén csak látszatvalóságról, ahogyan a már igazán teljesnek nevezhető, abszolút lehetőséggel, azaz abszolút teljességgel is bírható, és nagyon is bíró valóságról, az abszolút Igazságról sem.
Az előbbiekből is, ahogyan a más utakon szerzett információkból is, azonban csakis azt állapíthatjuk meg, hogy önmagában mindenfajta, azaz minden valamilyenféle formába öntött tudás csak korlátolt lehetőségű lehet, még a maga teljességében is, míg a már igazán teljesnek nevezhető tudás viszont már korlátlan, azaz abszolút is lehet, még tehát a puszta önmagában, vagyis a „meztelen” (fizikai értelemben teljességgel formátlan) valóságában is.
Az igazán teljes valóság, azaz az abszolút valóság avagy abszolút igazság, végül is tehát egyáltalán nem egy mindenki elől elzárt, elrekesztett valami, hanem egy teljességgel nyílt „titok”, vagyis egy aztán már végképp (de a róla alkotott végleges képként is!) minden értelmes ember által megismerhető Igazság. A pusztán a racionalitás mellé leragadt emberi tárgyi értelem illetve tudatos tárgyi értelem tehát egyedül csak maga a korlát, gát, fátyol, vagy éppen áthatolhatatlan fal, mely nem engedi az igazán teljes valóságot, az abszolút valóságot, az abszolút igazságot látni, mert ő csak a maga által megvalósított (a részéről valójában azonban a készen kapott alapjaiból egyszerűen csak továbbteremtett) valóságot, azaz a jelen valóságot tartja egyedülinek, és ennélfogva pedig már abszolútnak is. Pedig ez a valóság is, ahogyan az egész világon szintén létező minden egyéb más jelenség is, lényegében egy „végső valóságnak”, a valóban abszolút valóságnak más és más formátumú megnyilvánulása. A „végső valóság” végül is tehát egy már olyan igen magas szintű, és ettől fenséges és hatalmas, ebből a nézetből is tisztán szellemi minőségű értelemnek illetve intelligenciának képzelhető csak el, mely magasztos értelem maga illetve a már magából származó társforrásaival egyetemben „szüli”, azaz teremti, alkotja és egyben alakítja, formázza is a maga legkiterjesztedtebb „körén” (egyetlen központjából minden irányban kiindított hatósugarán) belül ezeket az ő eredeti abszolút valóságához tehát mindig csak hasonlatos (vele abszolút módon mindig tehát csak az egészükben, a mindösszességükben egyenlő illetve azonos) valóságokat, mind tehát az értelmi alapjaikban, mind pedig a részleteikben, mely részek illetve részegészek viszont már ugyanettől az isteni értelemtől értelmes tudati alapúak is lehetnek, mindig azonban csakis ezen legtisztább értelem általi irányítással, vezetésével, illetve szintén állandó felügyeletével is.
Az igazán teljes valóság, azaz az abszolút valóság megismerése illetve megtapasztalása valójában tehát egyben a mindösszes isteni értelem végtelen transzcendenciájának megismerése illetve megtapasztalása is, mely már valóban „igaz”-nak illetve „Igazságnak” is nevezhető valóság avagy teljesség tehát egyedül a racionalitás útját járva soha nem lehet megtapasztalható, de a teljes egészében még csak megismerhető sem. Mivel pedig pusztán a racionalitás alapján állva képtelenek vagyunk elgondolni illetve elképzelni is Istent, és tehát az Ő abszolút valóságát, az értelmes tudatunkkal először is vissza kell feléje fordulnunk, és őszintén el kell ismernünk, hogy egyszerűen tudatlanok vagyunk felőle. Isten ugyanis az ekkor és ezzel bizonyos szinten és értelemben már meg is történő megtérésünkkor infúziószerűen, azaz mintegy cseppenként részesít bennünket az értelméből a tündöklő értelmétől értelmes ragyogó tudatán (ismertebb nevén: Szent Lelkén) keresztül, mely tudatos isteni értelemmel viszont már részesülünk mindezen előbbieknek értelmes tudásából is.
A minden értelemben véve egész világ valójában tehát magában Istenben, illetve a vele tehát azonos, rendkívüli tisztaságú, szilárdságú, és kohéziós erejű értelmében található. Ugyanakkor pedig mindennek és mindenkinek, azaz minden létező dolognak (erőnek, energiának) a középpontja is Isten, és tehát ugyanígy egyben mindennek a kerülete, azaz a „külső köre” (formája) is Isten, még tehát a maga teljes egészének, az abszolút egészének is. Ő tehát egyszerre akár még a tulajdon teljességén belül és kívül is, és még a személyes formáiban megjelenülve, egyidejűleg vagy nem egyidejűleg, egyestől kezdve végtelen számban is fellelhető, inkább azonban csak felfogható a tehát szintén Tőle kapott és megerősített értelmünkkel illetve értelmes tudatunkkal.
Az anyagvilágot éppúgy, ahogyan a többi (szellemi, lelki, és a számtalan, még csak lehetséges) valóságokat is mindig elsősorban, és különösen az alapjaikban Isten alkotásának tudó és elismerő „misztikusok” tehát teljességgel jogosan derülhettek az ő egyetlen helyes nézetük fölött folyton csak dühöngő, háborgó illetve hőbölgő, magukat „ateistáknak” és „materialistáknak” elnevező embereken. A meglevő illetve itt a földön már mintegy újra is megkapott isteni értelmüknél fogva mindig is „tudó”, és nem pedig „tudós” (az igazságról biztos tudás hiányában tudományosan csak okoskodó, azaz még mindig csak feltételezgető) misztikusok számára ugyanis (mivel már meggyőződöttek is róla) mindig is egyetlen igaz valóság létezik, és ők ennek az egyben tehát első és végső valóságnak az „arcát”, azaz a valódi központját (lényegét), Istent, mindig is, mindenben és mindenkiben is, látták illetve látják, még tehát itt a fizikai valóságában élve is. Ők éppen ezért már ismerték illetve ismerik a Hozzá, mint „Egyetlen Forráshoz” vagy „Mag”-hoz elvezető „közös utat”, vagyis a szintén „egyetlen” utat is. Ők tehát az Igazság útjára már rálépett, illetve arról soha még csak le sem lépett emberek. Ők tehát nem azok közé, vagy már nem azok közé tartoznak, akik mindig csak a maguk útját, a saját útjaikat, a maguk kitalálta utakat járják, ahogyan azt mi mai emberek is szégyenszemre még majd mindnyájan tesszük a tömérdek rossz példának köszönhetően. Lehet, hogy a már igazán tulajdonunknak mondható, még közös lehetőséggel és nagy hirtelenséggel is bekövetkezhető vesztünkre?????      
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.