Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A valódi megkeresztelkedés, és az Istentől való dicsőség

2013.03.17

Aki nem a testének, nem a világi életnek, nem az anyagnak szolgál, hanem már csak Krisztus Jézusnak, azt megdicsőíti az Atya, ahogyan ezt Jézussal is tette. Aki viszont szereti a testi életét, ragaszkodik hozzá, és azonosul is a testével, az nem hogy nem dicsőül meg, hanem el fogja veszíteni még az életét is, vagyis lelkileg újra meghal, újra elbukik, mert továbbra is a testnek és testért élt. Aki azonban a testi élet számára már itt meghalván már csak Krisztusnak és Krisztusért él, az megmenti a lelkét az örök életre.

Ahhoz tehát, hogy a lelki halálunk helyett az örök életre jussunk, Jézust kell követnünk kivétel nélkül minden tettében, és nem pedig helyette továbbra is mindig elsősorban a saját és szeretteink, vagy más érdekcsoportunk testét kell elégedetté tennünk, vagyis változatlanul csak testi cselekedeteket végeznünk. Ez utóbbival ugyanis folyton csak elutasítjuk magunktól Istent, és Istennek irányunkban is pedig folyton áradó szeretetét is, vagyis Isten szeretete uralma helyett a test szeretete uralmát választjuk, mely viszont a lelkünk halálát is jelenti, és nem pedig az örök lelki életünket Istenben. Ugyan tehát a test szeretete uralma alá helyezve magunkat is kérjük Istentől a Szentlelket, ámde mivel még csak megszabadulni sem akarunk ez előbbi hamis uralom alól, egyszerre el is utasítjuk magunktól Istennek Szent Lelkét a múlandó anyag Istennél jobban szeretetével. Pedig csakis a Szent Lélek révén áradhat az ember „szívébe” (a lényegét jelentő tudatos értelme és szeretete egységébe) az Isten szeretete, és természetesen Istennek tudása, azaz Istennek teljes ismerete is, ami tehát az örök életet jelenti a számunkra. Ugyanakkor pedig csak Krisztus Jézus életébe beoltódva, vagyis az Ő életével egységbe kerülve történhet meg a legkönnyebben a szabadulásunk is az anyagi élettől, vagyis a múlandó létezés fogságából, melybe tehát mindenki önként került bele az Isten előtt helytelen választásának köszönhetően. Ezért pedig Jézus Krisztusban és nevére megkeresztelkedést is soha nem a lelki megértés végett a test számára kialakított emberi ceremónia jelenti, hanem a megkeresztelkedés valójában annyi, hogy Jézus halálával nekünk is egyszer és mindenkorra meg kell halnunk minden bűnnek, és már csak Istennek élni Istenben, ami tehát a megtérés is Istenhez. A bűnöknek való végleges meghalásunk nélkül ugyanis már csak reményünk lehet a Szentlélekkel is való megkeresztelésre, és így a Krisztus nevére keresztelkedésünk is csak formális marad, hiába nyom le bennünket akár a pápa is bármilyen folyóvíz alá. (Keresztelő János keresztelésének lényege is tehát a bűnöktől való teljes elfordulás, azaz a bűnöknek való meghalás, és az Istenhez való megtérés, vagyis a megtérés jelentette keresztség volt, és nem pedig a víz alá nyomkodás, amivel ezt ő szimbolizálta a még test szerint élő emberek számára.)

Az az ember még tehát csak a Fiúnak nevére sincsen megkeresztelkedve, aki nem végleg hátat fordítva minden bűnnek, továbbra is vétkezik, azaz továbbra is a világnak és a testének, vagy ezeknek is él, és nem pedig már csak Istennek és Istenért él Krisztusban. Aki ugyanis nem az utóbbiak szerint él, az hiába van emberek által vízzel, hamuval, vagy ezek nélkül kézrátétellel, illetve rá hangzatos szavak mellett kézzel keresztet rajzolva az Atya, Fiú, Szentlélek nevében vagy nevére megkeresztelve, valósággal egyáltalán nincsen még csak a Fiú keresztsége alatt sem. Ez esetben ugyanis még maga is továbbra is engedve a halandó teste kívánságainak, változatlanul bűnben, vagy abban is él, vagyis továbbra is csak vagy elsősorban test szerint élvén, a gonosz eszközéül, és nem pedig már csak az Igazság eszközéül van a világban, aminek eredménye illetve jutalma lenne tehát a megszentelődés és az örök élet, és nem pedig a test szerint élésnek, melynek viszont a „zsoldja” csak a halál lehet, bizony még lelki vonatkozásban is.  

A testi ember tehát csak testiekre vágyik, és ezért a kívánságai egyenesen a halálba vezetik őt. A lelki ember viszont már csak lelkiekre törekszik, vagyis az ő vágyódása az örök lelki élet és béke Istenben, és természetesen Istennel is. A test vágya tehát ellentétben van Isten törvényével és Istennek akaratával is, de a test önmagában nem is képes teljesíteni azokat. Ezért pedig amely lélek továbbra is test szerint él, az, míg vissza nem tér a lélek szerint éléshez, Istennek soha nem fogja elnyerni a tetszését, és így nem kaphat Isten dicsőségéből sem. Aki viszont már csak lélek szerint él, abban a dicsőség Lelkének is nevezett Isten Lelke már benn is lakik, és ő pedig Istenben és Istennel él. Amely emberben tehát nem lakik benne Krisztusnak Lelke, az bizony nem Krisztusé és Krisztusi, hanem még mindig csak a teste lekötelezettje, azaz továbbra is csak test szerint élő. Az ilyen lélek még tehát nem akarja beszüntetni a test szerinti cselekvést, és ezért meg is fog a jelen földi életét követően is halni, azaz továbbra is erősen korlátozott, vagy még erősebben korlátozott lesz az élete és szabadsága, ami jelenti valójában a lélek halálát, ugyanis az isteni tiszta lélek korlátlan és tökéletesen szabad, és nem utolsósorban pedig végtelen és örökké csak boldog élethez van szokva. (Ezért keresi itt az anyagi világban is ezeket az isteni jókat.) Az embernek tehát, ha valóban örök életű és szabad, és örökké boldog is akar lenni (amit tehát az Isten akar a számára), akkor többé már nem a világhoz és a többi testi emberhez kellene hasonulnia, hanem neki is már csak Isten tiszta lelkeként kellene élnie itt az anyagi (múlandó) körülmények között is, a testét pedig a lelkével egyetemben fel kellene ajánlania, és oda is kellene adnia, élő, tiszta (bűnre többé már nem törekvő), Istennek tetsző áldozatul, miáltal Isten, míg élteti, azt is az eszközeként használhatja, ha akarja. Ez tehát az emberi szellemi lélek igazi behódolása, igazi imádata és dicsőítése Istennek, és nem pedig a másik testi emberek előtt és tetszésére buzgón ismételgetett ajakima, ami aztán az érdekeink szerinti bőségű anyagi javak kérésével fejeződik be a testeink számára! Az előbbinek jutalma tehát az Isten általi megszentelés illetve megdicsőítés, és nem pedig az utóbbié, mint azt mi tévesen még mindig hisszük, mert továbbra is csak az emberi testi vezetőinket követjük, és nem pedig már csak Krisztus Jézust. Isten kibocsátotta tehát az Ő Fiának Lelkét a mi szíveinkbe, csakhogy Ő azoknak kapuján hiába zörget, nem engedjük be, mert még mindig csak test szerint vagyunk hajlandók élni, vagyis még mindig inkább a halált választjuk, és nem pedig az örök életet, bár folyton a lelki örökségünkről szájalunk. Ettől azonban örökké e kettő együtt nem létezhet, merthogy Isten a jelenleg használatos testünket múlandónak teremtette, és ezért azt mi sohasem fogjuk tudni örökké létezővé tenni, ahogyan még csak a tulajdon lelkünket sem. Inkább tehát már valóban is meg kéne keresztelkednünk, hogy aztán pedig Isten meg is dicsőíthessen bennünket, ha már arra is érdemesek lettünk. Ne emberektől akarjunk hát magunknak és a testünknek dicsőséget, mert akkor tőlük fogjuk megkapni azt is. Az Istentől kapható dicsőséget is ezzel azonban már el is utasítottuk magunktól, merthogy a dicsőséget is már megkaptuk a hozzánk hasonló testi emberektől, ahogyan a formális megkeresztelésünket, vagy éppen csak az anyagi, azaz múlandó boldogságunkat is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.