Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ádám és Éva másik lényegi igazsága

2019.12.04

Az Ádám és Éva nevek nem csak a Föld egy adott területén megjelenült testi ősszülöket jelentenek, hanem más szimbolikus értelmezéssel is bírnak. Ez a más értelmezés az, hogy amikor Ádámban még benne volt Éva, a halál nem létezett, egyáltalán nem volt ismert. A halál tehát akkor, és valójában azzal keletkezett, amikor Éva, azaz egy „oldalbordányi” része Ádámnak, Ádámtól elkülönült, vagyis amikor az egyből kettő lett. Amikor viszont Éva visszakerül Ádámba, akkor újra nem lesz halál, de legalábbis elveszíti majd a "fullánkját", mely „fullánk” – mint tudjuk- mérhetetlen lelki és testi szenvedés okozására is képes.

Ha tehát az „asszony”(-i részteljessége) nem különült volna el Ádámtól, sem ő, sem pedig Ádám nem halt volna meg. A szellemi, és így pedig már fizikai értelemben is létezhető halálnak kezdete mindig is tehát az elkülönülés, a kettő egymástól teljesen különállóara szét- illetve elválás. Jézus a Krisztus pedig azért (is) jött, és remélhetőleg még jönni is fog, hogy a tulajdon szellemi teste "forrasztóanyagával" szent frigyben egyesítse az egymástól elkülönülteket, vagyis lényegében a Mennyet, és Föld jelképezte egész fizikai szférát. Ádámnak tehát újra egyesülnie kell Évával, hogy attól fogva már soha többé ne válhassanak el egymástól, vagyis hogy örökre egyek legyenek.

Ádám Istennek Ővele egy, és így szintén legtisztább Tudatából, és az Isten által frissen megteremtett, a tehát még maga is szűziesen tiszta Földből származott. (Az Ádám név vörös színű földből való embert is jelent.) Jézusnak a Krisztusnak éppen ezért szűziesen tiszta emberből kellett életre jönnie, hogy helyrehozhassa a szétválás vétkét, mely tehát már a fizikai kezdetekkor megtörtént. Isten ugyanis egyszerűen csak azt akarta, hogy a szellemi Ádámnak a fizikai földön való látogatásai során legyen egy társa Éva személyében. Isten azonban Évát Ádámtól elválaszthatatlan társaként szándékozta létrehozni, nem pedig tőle akár a teljességével elkülönülni is képes társaként. Az embert Isten ugyanis azért teremtette, hogy az Őneki társául legyen, merthogy Istennek se jó egyedül élnie. Erre tekintettel adott (teremtett) tehát magának az embernek is társat a földi életben.

Hogy mi földi emberek képesek vagyunk Istennek Őtőle elválaszthatatlan társai lenni (Ővele mindig együtt járni, azaz együtt élni), azt itt a földön legegyszerűbben a férfi és nő között köthető házasság szövetsége révén gyakorolhatjuk, mert Isten ezt így alkotta meg. A földi házasságnak, mint szent frigynek tehát ilyen (szellemi) értelemben inkább van jelentősége, mintsem az általunk még ma is használt tárgyi értelemben.

Istennek az emberekkel kötött szövetségei is mind ugyanezen szent cél érdekében kötődtek, ha esetleg még mindig nem lenne világos a „nyakas” számunkra. Mi, emberi faj, avagy emberi nem, lényegében tehát Istennek hűtlen „asszonyai” vagyunk (akár férfi, akár női testben élünk itt), akiknek örök szövetségben, illetve örök „házasságban” kellene együtt élnünk, együtt kellene járnunk Istennel, nem pedig Őtőle egyre jobban elkülönülnünk illetve eltávolodnunk kellene, mint ahogyan azt még mindig tesszük a saját indíttatásunkra, vagy pedig a félrevezetőinknek köszönhetően, ami mind Istennek egy hamissá lett szellemi hatalmassága, egy hűtlen teremtménye megvezetésére történik, aki Isten helyébe kíván lépni.

Isten tehát megalkotta az embert, mint („hason-)féleségét” vagy szimbolikus „feleségét” (közel egyforma személyi jellemzőkkel rendelkező fele-mását”, azaz testileg mását, képét). Az emberek pedig ahelyett, hogy egyre jobban ragaszkodnának Istenhez a Teremtőjükhöz, a létük és életük adójához, egyre inkább elkülönülnek Őtőle, holott részei Őneki, mivel Őbelőle származnak. Mi emberek tehát hűtlenek lettünk Istenhez, hűtlen és parázna „asszonyai” („asszonyi magvai”) lettünk Istennek, akik Őtőle elkülönülten csak az anyagi és finom anyagi világában, éspedig teljesen önállóan kívánunk élni és alkotni, azaz teremteni is.

Isten és a köztünk lévő szoros köteléket tehát már a kezdettől fogva egyre inkább csak elszakítani igyekszünk, és az egyesülés, azaz az örök frigy helyett, inkább már csak magunkból akarunk istent farigcsálni, azaz istent alkotni. Mára tehát már inkább csak magunkat akarjuk dicsőíteni, vagyis dicsőnek, legnagyobb ragyogású csillagnak, azaz legkiválóbb „sztárnak” illetve „méltóságnak” (vagy „kiválóságnak”), legnagyobb hatalomnak, „nagyúrnak”, és nagy „úrhölgynek” látni.

A jelen korszakban sem történik tehát semmi új, semmi más, mint az előző korszakokban is történt, mely korszakok mind az ember csúfos és gyászos elbukásával végződtek. Az ember ma tehát megint csak egyre jobban isteníteni, dicsőíteni akarja önmagát az Isten helyett, a Teremtője helyett, de újra meg újra elbukik, mivel Isten dicsőségét soha senkinek nem lehet felülmúlni.

Az emberek igazán és mindig elsősorban tehát már sohasem az Istent tisztelik, hanem önmagukat és a másik embert vagy embereket, illetve a maguk vagy a másik emberek teremtéseit, alkotásait. Mindezért pedig azt várják el Istentől, hogy még Ő is egyre csak tisztelje őket e nagy tetteikért, és így is fogadja el őket Őhozzá mindig hűséges társának. Ez pedig egyáltalán nem helyes hozzáállás Istenhez, mert szinte már ordítóan hiányzik belőle a kölcsönösség, és nem utolsósorban Isten mindenben való szuverenitásának (első illetve legfelső helyének) minden körülmények közötti megőrzése illetve megtartása.

Isten „babérjaira” (privilégiumaira, azaz dicsőségére, hatalmára) pedig, és valószínűleg ezt hamarosan majd minden ember be is fogja látni, senkinek nem lehet törni, és még csak pályázni sem, még csak egyetlen egy embernek, de egyetlenegy szellemi lénynek sem. Az ilyesfajta törekvés ugyanis a teremtményre nézve mindig csak gyászos véggel végződhet.

Mi, önnön nagyságunkkal már eltelt, gőgös emberek, Istennek így csak egykori lelkei azonban mindent csak akkor vagyunk hajlandók elhinni, ha azt látjuk is. Hát akkor legyünk csak nyugodtak, majd meg is fogjuk hamarosan látni, még talán a közös végünket, az örök és visszafordíthatatlan tetszhalott létállapotunkat, de a lelki személyiségünknek még akár majd a valóságos halálát is.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.