Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igaz valóság

2012.04.29

Egyetlen valóság van és az pedig a Szellem valósága.

 

A valóság az, ami mindennek az örök alapja, vagyis amely soha nem is múlik el, és még csak el sem tűnik sehová sem, mint ahogyan azt legvégül minden tárgy illetve forma teszi.

Az önmagában tárgyilag illetve formailag „üresség” avagy „semmi” látszatú létezés és élet viszont mindenütt, éspedig állandóan jelen van. Ez a Legfontosabb ott is jelen van tehát, ahol és amiben azt nem látjuk. (A dolgok illetve formák is tehát mind belőle merülnek fel és benne is tűnnek el.) A létezés és élet tehát az egyedüli igazán valós (valóságos, azaz igaz) valóság, és az ezzel az abszolút egységgel egyazon tiszta tudatosság! Ez az egyetlen (páratlan), legtisztább, végtelen és örök (halhatatlan) Valóság illetve Teljesség nevezhető tehát ISTEN-nek, Aki mindig is van, és ugyanígy, vagyis örök-állandóan lesz is! Az „Isten” avagy „Szellem” név pedig mindezt a felülmúlhatatlan nagyszerűséget már önmagában is kifejezi. A valóságot szavakkal valójában tehát nem is igen lehet leírni. Valódinak avagy valóságosnak ugyanis az minősül, ami örök időre fennmaradó, azaz örökkévaló, és ami maga soha nem változik. (Amit tehát mi most egyetlen valóságnak tartunk, az igen messze van a valóságtól.) A valódi tehát a lényeg, ami maga változatlan, és megváltoztathatatlan, viszont állandóan jelenlévő tanúja (megfigyelője) minden változónak illetve minden változásnak is. A valódi tehát az abszolút én (ÉN), aki mindörökké teljes, nem vágyik semmi után, vagyis semmilyen szükséglete nincsen. Ő ugyanis mindennel egy. Ami pedig állandó, teljes és tökéletes (azaz abszolút), annak nincsen szüksége fejlődére se. Az ugyanis még csak el sem múlhat, viszont a kedve szerint akár még játszhat is a magában létrehozható változó minőségekkel.

Az „Ige” a tárgyilag még kifejezetlen, a „Szó” viszont már a gondolt és ki is mondott isteniÉN”-t jelenti tehát, mely Isten-azonos „Ige” Jézusban lett „Szó”-vá illetve testté is. Minden pedig általa lett, és nála nélkül semmi nem lett, ami lett, de nélküle nem is lehet semmi sem. Ez az örökkévaló Isten pedig azt mondja, hogy Ő itt az anyagvilágban rejtetten van jelen, vagyis Ő az Őt mintegy elleplezni is hivatott anyag mögé van „elbújva”. Az Isten szemében nem véletlenül tehát az embernek is a rejtett énje az értékes, a „szív” (a valódi lényeg, a teremtő képességgel bíró szellemi szeretet és szintén szellemi minőségű tudatos értelem abszolút egysége) a maga békés szelídségében és zavartalan nyugalmában. Nem a test, nem az anyag tehát az élet, mert ha a test vagy az anyag lenne az élet, úgy akkor mindkettőnek is élet lenne a neve, és nem pedig test és anyag, azaz önmagában múlandó minőség.

A tiszta tudatosság (ÉN avagy VAGYOK) valójában tehát látens módon van benne mindenben, vagyis mind az öt elemben, miáltal viszont az azokból képződött minden formában is benne van, csak a jelenléte azok egyikében sem látszik. Az élettel egyazon tiszta tudatosság ugyanis személytelen, univerzális, mindent átható, időtlen, tér nélküli, ámde az a része, melyből a megnyilvánulása érdekében a végtelen sok tőle „más” látszatú minőséget illetve formát képezi, szintén állandósággal bír. Emiatt van viszont, hogy a számtalan sok anyagi forma folyton csak jön és megy (képződik és felbomlik), vagyis egy sem marad fenn örök-állandósággal, hanem kivétel nélkül mind elenyésződik a rá kiszabott fennmaradási időnek megfelelően, hogy egy újabb forma létrejöttéhez alapanyagul szolgáljon. Minden forma tehát, és ugyanakkor pedig minden tárgytudatosság (azaz minden tőle „más” minőség) is, az egyetemes tiszta tudatosság egészébe olvad vissza, mivel belőle is merül fel. Az anyag lényege is tehát az Abszolútba megy vissza az Ő vonzására. (A nem lényegivé lett részeknek is azonban ugyanez a sorsa egy tisztítási folyamatot követően.)

A múlandó tárgyi elmével egy ego pedig a tiszta tudatosságot (szellemi lelket) hivatott összekapcsolni a szintén múlandó testtel. Ha ugyanis a tiszta tudatosság  közvetlenül érintené a testet, akkor az nagy hirtelenséggel szénné égne, hamuvá porladna, vagy semmi nem maradna meg belőle (szétillanna mint a füst és eltűnne). Nem véletlenül mondja tehát Isten: „Vagyok az égető Tűz (is)!”

A tudatosság, akárhogy is nézzük tehát, a szellem forma nélküli jelenléte, aki az ember is, ha az nem az elméjével és testével azonosítja magát. A valódi azaz örök-állandó énje ugyanis az embernek is a szellemi minőségű (azaz minden anyagtól és anyagitól mentes) tiszta tudatossága, és nem pedig az általa birtokolt és használt elméje avagy testtudatossága és a teste. Más azonban az elmével (tárgyi, azaz tisztán anyaginak vélt értelemmel és tudattal) és más a lelki szemekkel (szellemi értelemmel és tudattal) látni. Itt viszont valójában arról van szó, hogy a megnyilvánulatlan abszolút az elme révén szemléli a megnyilvánult magát. A Megnyilvánulatlan azonban közvetlenül nem érintkezhet a megnyilvánulttal, mert akkor a megnyilvánult máris elolvadna, szétfolyna, szétoszlana, végül pedig, mint afféle „tűz tavába”, beleolvadna, vagyis nagyhirtelenséggel eltűnne a Megnyilvánulatlanban. Egyszerűen tehát az történne vele, amit a fizikai fény is tesz a sötétséggel.

A tiszta szellemi tehát az, ami az anyagot körülveszi, benne tud lenni, hogy vele közvetlenül még csak nem is érintkezik, az anyagot átjárni, magával teljesen is áthatni képes, és azt mindenben felül is múlja. A tiszta szellemi egész  tehát a valódi lényeg, Amit illetve Akit mi Istennek avagy Szellemnek nevezhetünk, Aki az anyagon és formákon keresztül teszi megnyilvánulttá (fizikailag is láthatóvá illetve elképzelhetővé) magát. Ez tehát az isteni megtestesülés. A fizikai értelemben vett anyag viszont a Megnyilvánulatlannak csak egy megnyilvánulási lehetősége a végtelen sok más megnyilvánulási lehetősége közül. Lényegében tehát a Szellem minden, Aki formában illetve formán keresztül is kifejezi magát. Ami pedig a Szellemből származik, az valójában mind Szellem, azaz mind szellemi, csak itt másképpen, azaz más mint az eredeti módon kerül kifejezésre. A Szellem viszont abszolút lévén pusztán szóban is ki tudja fejezni magát, ahogyan ezt a hasonlatosságára az emberi szellem is teheti. Az ember igaz valósága Istenét azonban még ezen előbbi nagyszerű képessége ellenére is mindig csak mindig csak követheti, azaz valósága illetve igazsága Istené elé soha nem kerülhet semmiben, hanem legfeljebb is csak egységben lehet Vele. Az ember van ugyanis az Istenből és Istentől, és nem pedig az ember alkotása az Isten is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.