Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megvilágosodás és az Isten itteni megvalósítása

2013.09.24


A megvilágosodás az igaz valóságnak és az Igazságnak tiszta és helyes tudása, azaz a múlandó valóságban illetve világban elérhető tökéletességű megismerése. A megvilágosodás itt tehát érzésszerűen illetve tapasztalatszerűen is a tudtunkra hozza, azaz megismerteti és megérteti velünk, hogy valósággal ki is, mi is a Valóságos Isten. A megvilágosodást megelőzően azonban az Isten fogalom az ember számára még csak elméleti tud lenni, vagyis az Isten ismerete ekkor még csak elmei szintű, viszont pontosan ennek az elméleti szintnek kell szellemi gyakorlati szintűvé válnia a jelen körülmények ellenére is. (A „lelki gyakorlatoknak” valójában az elsősorban szintén az Istennel azonosítható szellemi életnek anyagi körülmények között is való gyakorlását, azaz itt is megélését kellene jelentenie, amit Jézus „élvén élésnek” nevez.) Az ember a valós megvilágosodástól kezdve már tehát mindig elsősorban szellemi lélekként él a földön, aki míg a teste él, tárgyi gyakorlatilag is éli az életét, éspedig úgy, hogy Istenről, és a Vele egységben lévő valódi mivoltáról már soha többé, azaz még csak egyetlen pillanatra sem feledkezik el, az eredetitől más körülmények, és e körülmények testen keresztül rá is való hatása ellenére sem. A megvilágosodás lényegében tehát nem is egy új dolog a szellemi lélek számára, hanem egyszerűen csak az eredeti természete jelen körülmények között is értése és kinyilvánítása. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy a valóságos ember a már tehát mintegy újra is megvilágosodott ember, aki tisztában van az Istennel való közvetlen élő kapcsolatával is, és igyekszik ezt meg is élni.

Az Isten megvalósítása pedig az, amikor az ember már mint csak tudatos szellemi tudat, azaz mint tisztán szellemi minőségű tudatos élet éli meg az Istennel való egységét az ennek tehát tudatosan is történő felismerését követően. Az ember (szellemi, azaz isteni tudat) tudatos egysége Istennel először azonban még csak korlátozott módon valósul meg. A szellemi léleknek itt ugyanis a jelen nézőpontból kiindulva először saját magát kell teljesen megismernie, mert csak ezzel történhet meg a teljes felébredése is, vagyis a ráébredésre a valódi és teljes önmagára. Ez is azonban még csak önmegvalósításnak (a teljes és tudatos önvalónak a jelen körülmények között is történő megvalósításának) nevezhető, vagyis ezzel a megvalósítással (beteljesedett szellemi lélekként való nyílt felállással, vagyis az Igazságban való megállapodással) még nem történik meg az Istennek is megvalósítása. Az Isten megvalósítás is ugyanis csak fokozatosan érhető el a lélek számára. Ahhoz Istennek még intenzívebb és állhatatosabb, feltétel nélküli, és saját magunktól való indíttatású őszinte és önzetlen szeretete szükségeltetik. Az önmegvalósítását már elért embernek, aki az Istenszeretetének köszönhetően már az Istennel való korlátlan tudatos egység megvalósítása határán is áll, akár tehát még igen hosszú évekbe is belekerülhet, mire Isten megvalósítására is eljuthat Isten akarata szerint.

Az Istenmegvalósítás először tehát még csak teljes önmegismerést jelent, vagyis a szellemi léleknek beteljesedett, önmagát, és az Istennel való egységét is ismerő állapotát, amikor is az ember Isten közvetlen jelenlétét már mintegy legfinomabb édes ízként vagy illatként érzi is, ámde ez a tapasztalat még nem állandó, vagyis Istennek ezen érzékelését az ember el is veszítheti, és általában el is veszíti. A megtörtént Istenmegvalósítás tehát még nem ez az előbbi, akár misztikusnak is nevezhető Istentapasztalat, mert az már nem is tapasztalat, hanem Isten akaratára állandósulttá lett korlátlan (Isten által minden korlátozása alól felszabadított) tudatos egység Istennel, amit tehát többé már nem lehet elveszíteni, mint egy tapasztalatot, mert az, ha már megvan, akkor soha többé nem elveszíthető semmilyen körülmények között, de semmilyen hatásra sem.

Ahhoz azonban, hogy akár csak a megvilágosodásunk, vagy a vele azonosnak is vehető felébredésünk és felállásunk, azaz a teljes önmagunk tudatos ismeretének nyílt felvállalása megvalósuljon, teljes és igazi őszinteségre, és ugyanilyen alázatosságra is szükségünk van. Soha nem tehát a testi (magukat a testükkel azonosító) emberek őszintesége és alázatossága az, ami bennünket akár csak az önmegvalósításunkhoz is eljuttathat. Azok ugyanis mind önzésen alapulnak, és így inkább juttatják a teljes sötétségbe (a valódi magáról, és Istenről is való teljes tudatlanságba) az embert, mintsem a valódi megvilágosodásához. Az Istennel való tudatos, teljes és tökéletes egységbekerüléshez is tehát nem ez az előbbi alapú őszinteség és alázat szükséges, hanem a teljes és valódi őszinteség és alázat, vagyis az, hogy az embernek ezek a lényegi (Istentől való) tulajdonságai is állandó jelleggel legyenek meg. Az Isten itteni megvalósításához már tehát csak isteni tulajdonságai lehetnek a léleknek, azaz az Istenétől más tulajdonságai többé már nem lehetnek. Ennek megvalósulása szintén folyamata során ugyanis már mintegy újra is belépünk a saját magunk, és mindennek még, ami van, és még végtelenül lesz, a Forrásába, vagyis egyre közelebb kerülünk az egyetlen igaz Valósághoz: Istenhez, míg végül aztán már tudatosan is megéljük a Vele való egységünket. Nekünk Isten-tudatoknak ez a Valóság tehát a mi örök-állandó örömünk, azaz valódi (soha el nem múló) gyönyörünk és boldogságunk, mert Ő mindezekkel a jókkal is egy, és ha mi Vele tökéletes egységben vagyunk, akkor mi is ezek vagyunk, vagyis mi is örökké boldogok, illetve mi is az Örök Boldogság vagyunk. Nem véletlenül vágyik tehát az ember a jelen körülmények között is az állandó boldogságra. A világosságával ugyanis már korábban is bírt, csakhogy ezt ő a minden figyelmével már csak a múlandóra fókuszálásával elfelejtette. A megvilágosodás tehát nem is egy tőlünk távol levő dolog, melyet úgy kell elérnünk, hanem az itt is létezhető szellemi fejlődésünk által tudatosan is visszakerülhetünk ebbe a valódi önmagavalónk számára még tehát csak nem is állapotba vagy tapasztalásba, hanem a már valóban tiszta Tudatba, illetve Annak tiszta tudásába is, vagyis a mindentudó és mindenható Istennek Vele egy Szellemi Tudatába (Lelkébe), Akinek a teljességünkkel részei, azaz magunk is Isten-tudatok vagyunk.

Az emberi tudat és az Isten-tudat között a legszembetűnőbb különbség valójában tehát a korlátozottság, lényegében azonban az emberi tudatnak, vagy ahogyan ő ma nevezi: az „anyagtudatnak” vagy „földi emberi tudatnak” a tökéletlensége, mely a szellemiről való tudatlansága, és a múlandóhoz való szoros és többnyire kizárólagos hozzákötődése révén is kifejeződik. Az emberi tudat csak tehát földi (tárgyi) életet akar élni, állandóan az anyagvilágban akar maradni, vagyis a múlandóban leli minden örömét és boldogságát, melyek nevezetesen a földi család, a testi emberek társasága, anyagi dolgok és történések, azaz számára ezek az állandónak vagy öröknek semmiképpen nem mondható földi élvezetek bizonyulnak a legszükségesebbnek és legfontosabbnak. Az isteni avagy Isten-tudat számára viszont a legszükségesebb és legfontosabb Isten, Akivel ő egységben van, és aki Örök Örömnek, Üdvösségnek (Örök Boldogságnak), és Igazságnak is nevezhető. Más, azaz múlandó kincse neki tehát nincsen. Az emberi tudat éppen ezért az isteni tudatnak folyton azt bizonygatja, hogy a helytelen életfelfogásával még csak a közelében sincs az igazságnak, vagy akár csak a beteljesedésének (a teljes önmaga ismeretének, azaz a valódi fel- illetve megvilágosodásának) is. Ámde eme üres hősködések ellenére is az Istennek tudata világosan tudja, sőt érzi is, hogy Isten az Igazság benne van, és hogy ő egységben van Vele, valamint azt is világosan tudja, hogy Isten közöttünk, és körülöttünk is ott van, és mindenben benne is van, és hogy még ott is Ő van, ahol mi a korlátolt képességű szemeinkkel a „semmit”, vagy már „semmit se” látunk, mely semmi-látás is tehát egy ki is fejezett bizonyíték az emberi tudat korlátoltságára, mintsem a mindent helyesen és teljes körűen tudni (tökéletesen ismerni) képes mivoltát igazolja. (Már ugyanis rég bizonyosságot nyert az is, hogy ahol az ember a semmit látja, ott bizony nagyon sok „valami” is létezik. A „semmit se” látásra pedig az embernek nemhogy a szeme, hanem még csak a szintén korlátolt értelme sem lehet képes, és ezért ezt a „látványt” soha egyetlen emberi tudat sem tudta még csak „körül- belül” leírni sem, nemhogy teljes körűen és a részleteiben is meghatározni is tudta volna, hogy mit is lát vagy ért a „semmi se” megfigyelése során, amire egyébként hogyan is lehet akár csak figyelni is?)

Az emberi tudat igazságával szembeni valós igazság tehát az, hogy Isten, az egész menny, és természetesen az egész anyagi világ is, ahogyan Istenben, úgy a mi szellemi tudati teljességünkben is benne van, vagyis pontosan a mi valódi (isteni, szellemi, azaz örök) tudatunk az, ami összeköti a mi emberi tudatunkat a jobb megértés végett Mennynek is nevezhető legnagyobb és örök Világossággal. Ezzel szemben az emberi tudat általános esetben csak a múlandóval, vagyis mindig csak a tünékeny valóságokkal van összekapcsolódva, és csak ezekkel akarja örökre összekapcsolni magát az isteni tudatot is, vagyis magával őt már nem is csak meghasonulásra, hanem már azonosulásra is készteti. Azonban ennek ellenére is nem is csak az emberi tudatnak a testtudatnak van szüksége az isteni tudatra, hanem annak is szüksége van a testre ahhoz, hogy annak révén (azon keresztül) önmagát, önmaga révén pedig már magát az Istent is meg tudja valósítani itt a múlandó körülmények között is. Ha tehát ide a földre is le akarjuk hozni a Mennyet (magunkkal el akarjuk hozni, azaz meg akarjuk valósítani itt is Istent), vagy akár csak a saját isteniségünket akarjuk itt is megvalósítani, akkor azt itt csak a testen keresztül tehetjük meg. A test képezi ugyanis itt a kinyilvánítás illetve megvalósítás eszközét, hiányában ezek itt lehetetlenek lennének. Lélek általi testben és testtel történő Istenmegvalósítás avagy Istenkinyilvánítás csak tehát itt a földön tehető meg, azaz végezhető el, vagyis más valóságrendszerekben erre még csak lehetőség sincsen, mert ez az Isten akarata. Amely léleknek tehát az önmegvalósítás, vagy az önmegvalósításával egyben már az Isten itteni megvalósítása is a célja, annak ebbe a világba kell jönnie jövevényként, és testet (emberinek nevezett, szilárd látszatú életformát) kell öltenie magára, mert nélküle itt nem lehetséges a lélek isteniségének kinyilvánítása, és ennek hiányában pedig már az Isten itteni megvalósítása sem. Ehhez kell tehát magunkat, mint szintén életeket teljesen átalakítani, vagyis Isten segítségével a szellemi lét- és élettudatunk teljességét már mintegy újra is örök létezésűvé tenni, és ezt attól fogva már úgy is élni meg az itteni, vagyis a mennyeitől „más” körülmények között is. Az „Eget” illetve Vele együtt az „egeket” csakis tehát így lehet ide a földre lehozni, vagyis a mennyei Boldogságot az Ő teljességével egyetemben csak ezúton lehet megvalósítani itt a földön is.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.